18.~Hogy felejthettem el?!~

*Meghan szemszöge*

A könnyeim patakként folytak végig az arcomon, ahogyan egyre gyorsabban és gyorsabban futottam végig New-York utcáin, hogy minél gyorsabban odaérjek a kórházhoz, ahol Ashley fekszik, azonban hirtelen hatalmas tömeget pillantottam meg magam előtt. Sikítozó lányok ezrei tolongtak az egyik híres szálloda előtt, én pedig alig tudtam levegőt venni közöttük. A könnyeimen át bámultam végig a különböző testeken, kiutat keresve innét, de sehol sem láttam. Hatalmas léptekkel indultam meg az út felé, hogy talán tudok fogni egy taxit vagy valaki kedves lesz velem és felvesz, de ahogy kijutottam a tömegből hirtelen a főutca közepén találtam magam, az autók pedig hatalmas gyorsasággal haladtak el mellettem. Éppen egy tűzvörös Ferrari tartott egyenes felém, és egy határozatlan lépést tettem éppen abba a sávba, ahol hatalmas sebességgel száguldott felém. Véget akartam venni ennek. Véget akartam venni ennek az érzésnek. Véget akartam venni ennek a fájdalomnak. Mindennek véget akartam vetni. 

Azonban hirtelen egy erős kar ragadott meg, és éppen mielőtt az autó szuper sebességgel átgázolhatott volna a testemen, elrántott az útból és szorosan a saját autójához préselt, ami közben az egyik sávban lefékezett.

- Megörültél?!-kérdezte az ismeretlen fiú, mire könnyektől áztatott tekintetemmel felnéztem rá.

Egyenes a szemében...

És már akkor tudtam, hogy nem fogom tudni kiverni a fejemből azokat a szemeket...

Hirtelen felriadtam és az álom azonnal arcon csapott.

Hogy felejthettem el?!

*Harry szemszöge*

A kezemet erősen a fejemen lévő lüktető ponthoz nyomtam, hogy enyhítsem a belőle áramló fájdalmat, de valamiért sehogy se jött össze.

- Harry miért.?! Csak azt mondd meg, hogy miért?! Miért ártasz neki mindig?!-nézett rám Liam szikrákat szóró tekintettel, amire mellkasomba belehasított a régóta ismert érzés.

Az előtörni készülő könnyek miatt homályosan láttam Liam határozott alakját, ahogyan fel-le sétált a kórtermemben.

- Azért, mert szeretem.-mondtam elcsukló hangon, miközben minden erőmet összeszedve próbáltam feltornászni magamat ülő helyzetben az ágyon, azonban a sok cső és műszer túl nagy akadályt jelentett benne.

- Szereted?! Komolyan Harry?! Szereted?! Ha szeretünk valakit, nem ártunk neki.!-emelte fel Liam egyre jobban és jobban a hangját, a fejem pedig egyre fájdalmasabban lüktetett parancsoló hangja miatt, azonban próbáltam minél jobban figyelmen kívül hagyni a fájdalmat.

-Nem akarok ártani neki Liam! Soha se akarnék ártani neki! Elhiszed, hogy ő az utolsó ember a földön akinek ártani akarnék?! Én csak...tudod előfordul, hogy annyira meg akarunk óvni valakit, hogy annyira szeretünk valakit, hogy az akartunk ellenére is ártunk neki...- mondtam neki nehezen a szavakat, miközben a szoba egyre gyorsabban és gyorsabban kezdett forogni velem. 

- Harry? Harry? Jól vagy?!-hallottam messziről Liam szavait, mielőtt minden elsötétült volna. 

*Meghan szemszöge*

Mosolyogva néztem a mellettem lévő fotelben ülő Niall szundikáló testét, miközben nehezen tartottam nyitva a szemeimet az engem körülvevő fájdalom miatt, amit éreztem.

Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, vagy, hogy egyáltalán mit keresek itt. Csak néhány emlékfoszlány villant be innen-onnan, például egy olyan, hogy az éppen mellettem szundikáló fiú lágyan megcsókol, vagy, hogy Harry a kezembe nyomja a telefonját, de onnantól kezdve teljes képszakadás.

- Heyho.! Hát felébredtél?!-hallottam meg egy életvidám hangot az ajtó felől, mire Louis kedves alakját véltem megpillantani.

Sajnos nem csak én hallottam meg Louis köszöntőjét, ugyanis a szobába tartózkodó szőke bandatag azonnal felriadt, aminek hatására a földre zuhant.

Felnevettem a vicces jelent láttán, majd újra Louis felé fordítottam a tekintetemet, aki pont akkor dugta ki a nyelvét Niall felé.

-Hogy vagy?-kérdezte tőlem a barna fiú, ahogy helyet foglalt mellettem és egy lágy puszit nyomott az arcomra.

- Egész jól. De hogy kerülök ide?-kérdeztem tőle, mire Louis arca meglepettséget tükrözött. 

Louis hirtelen a másik oldalamon ülő Niall felé vetette a tekintetét, mire én is ránéztem a mellettem elhelyezkedő szőke fiúra, és amikor megláttam a szemeit, mosoly kúszott az arcomra, mert mindig is tudtam, hogy nem fogom tudni kiverni azokat a szemeket a fejemből...

- Semmire sem emlékszel a tegnapi napból?-nyelt nagyot Niall, mire egy aprót bólintottam annak jeléül, hogy emlékszem, de nem mindenre.

Louis és Niall gondterhelten összenéztünk, majd gondolom szemkontaktus alapján megbeszéltek valamit, az biztos ilyen bandás dolog...és mindketten felálltak mellőlem. 

- Húzunk neked valamit, enni? Okés?-kérdezte Niall mosolyogva, mire egy finom csókot nyomott az ajkaimra, majd megindult Louis után, aki már percekkel ezelőtt távozott a kórteremből.

-Niall!-kiáltottam barátom utána, mielőtt kilépett volna az ajtón.

A szőke fiú felém fordította gyönyörű tekintetét, mire hatalmasat dobbant a szívem.

- Ugye Harryvel nem történt semmi?-kérdeztem tőle, mert bár nem emlékszem arra, hogy Harry velem tartózkodott volna, mégis valami rossz érzés kezdett el szaggatni belülről.

- Nem. Harryvel nem..-mondta Niall elhalt hangon, majd egy egyszerű mozdulattal távozott a szobából.

*Niall szemszöge*

- Mi?! Miért nem mondtad el neki, hogy Harry is itt van?! És éppenséggel azért, mert megmentette az életét?! Niall Harrynek köszönheted, hogy Meghan nem halt meg!-förmedtem rám Louis, miközben az előttem lévő ételre bámultam, ami mintha gúnyolódott volna rajtam.

-Fogalmam sincs, miért mondtam Louis, oké?! Én csak féltem, hogyha megmondom elveszítem a szerelmét.!-emeltem fel a hangom kellemetlenül, mire a velem szemben ülő fiú cinikusan felnevetett.

-Most mi van?!-kérdeztem tőle, amikor már hosszú perceken át csak nevetett rajtam.

-Tudod Niall..te legalább megkaptad! Az helyett, hogy sajnáltatod magad, örülnöd kellene neki.!-förmedt rám ismét a bandánk mókamestere, mire felé kaptam a tekintetemet. 

- Ezzel mégis mire akarsz célozni?-kérdeztem tőle, mire Louis egy laza mozdulattal felállt az asztaltól és mellém lépett.

- Arra Niall, hogy én is szeretem őt...-mondta monoton hangon, majd elsétált az ebédlő kijárata felé.

Az asztalba csaptam az öklömet, majd a tenyerembe temettem az arcomat, de így sem tudtam elfojtani a könnyeim áradatát.

A két legjobb barátom szerelmes abba a lányba, akit alig pár órával ezelőtt majdnem elveszítettem és félek, hogy bármikor újra elveszíthetem őt...

*Meghan szemszöge*

* Meghan!-hallottam meg Harry hangját, amikor kellemetlenül a földre zuhantam. 

A fék csikorgása, a fényszorók. Minden olyan volt, mint Ashley halálának az estélyén..

Aztán Harry arca, ahogy behelyezik mellém a mentőkocsiba, a vér ami végigcsurgott az arcán, a keze, ahogy felém nyúl, a szája, ahogy azt formálja, hogy: Sajnálom...*

Felriadtam az álmomból. 

Bár tudom, hogy ez egyáltalán nem egy álom volt. Sokkal inkább egy emlékkép. 

És az emlékképem szerint Harry súlyosabban megsérült, mint én, tehát neki is itt kell lennie valahol.

A hold fény beragyogta a szobát, ezért az nélkül fel tudtam kelni, hogy a villanykapcsoló felé kellett volna nyúlnom, azonban minden mozdulat hatalmas fájdalommal járt.

Felkaptam magamra az ágyon heverő köntösömet, amit apuék hagytak itt nekem délután, majd összeszedve minden erőmet megindultam a fehér falak között, benézve, minden egyes kórterem ablakán, azonban hosszú percek után sem találtam meg Harryt. Éppen fel akartam adni az egészet, amikor megpillantottam az egyik kórterem befüggőnyözött ablakát, hogy senki se lásson be rajta...

Gyors léptekkel indultam meg az ajtó felé, azonban, mielőtt kinyitottam volna az ajtót, az emlékképek sorra törtek elő fejemből.

- Miért nem mondtad el?!-kérdeztem, amikor megpillantottam Harry smaragdként csillogó szemeit...

Sajnálom, de kicsit elhagyott mostanában az ihlet...

Tudom, hogy kevés és tudom, hogy szörnyű, de a BEST SONG EVER premierje előtt, talán pont belefér az elolvasása.!:)