19.~Nélkületek....~

*Meghan szemszöge*

- Kérlek apa. Csak gyertek értem..-suttogtam a telefonban elhalt hangon, miközben a könnyeim finoman folytak végig az arcomon. 

- De kicsim. Még nem épültél fel teljesen..

- Csak gyertek értem, kérlek! Nem akarok tovább itt maradni!-üvöltöttem a telefonba, és hatalmas erővel vágtam össze a cuccaimat, hogy minél előbb kijuthassak innen. 

Hogy minél előbb elmenekülhessek mindezek elől.Mert bár eddig gyűlöltem magam azért, hogy mindig minden elől elmenekülök, most csak futni akartam. Rohanni. Minél távolabb jutni innen. Minél távolabb jutni Harry szavaitól.
Összefogtam a táskám pántjait, felhúztam a cipzárt a kabátomon és egy utolsó pillantást vetve az elrendezetlen ágyamra kiléptem a kórtermem ajtaján.
A könnyek patakként folytak végig az arcomon, ahogy eszembe jutott az-az este, amikor Ashley testét néztem a kórházi ágyon. Ahogy süllyed és emelkedik a mellkasa, ahogy egyre nehezebben veszi a levegőt, ahogy erőtlenül megszorítja a kezemet, ahogyan eltátog néhány szót...
Céltalanul sétáltam végig a kihalt folyosókon, majd megpillantva egy "Recepció" feliratú táblát, arra felé vettem az irányt, amerre a kis nyíl mutatott.
Apa éppen néhány papírt írt alá, míg a recepciós lány ide-oda mutogatott neki, talán éppen magyarázott valamit.
A könnyek ismét utat törtek maguknak a szememből, ahogy megláttam édesapám alakját. Sírva kezdtem el rohanni felé, és éreztem az ölelésén, hogy meglepte hirtelen reakcióm, de mindezek ellenére hagyta, hogy a vállába fúrhassam az arcom és egyre jobban és jobban kezdjek el zokogni.
- Hé kicsim. Várj meg kint a kocsiban, jó?-suttogta apa hosszú percek eltelte után, mire egy aprót bólintottam és a földet bámulva elkezdtem a hatalmas ajtó felé sétálni.
Bár minden egyes megtett lépés olyan volt, mintha szilánkokon taposnék, nem érdekelt. Csak el akartam menni innen. El a kórházból, el a parkolóból, el az apartmanból, el Párizsból...
Azonban hirtelen hatalmas erővel nekiütköztem egy mellkasnak, és azonnal felkaptam a tekintetemet, egyenes az oly ismerős tengerkék szempárba.
Azonnal felemeltem a kezemet és hátrálni kezdetem tőle és a többi One Direction tagtól..
- Meghan, mi a b..?-kezdett bele Niall, de még mielőtt felém léphetett volna, közbevágtam.
- Ne! Ne gyere közelebb! Egyikőtök se jöjjön közelebb!-emeltem fel a hangom, és a könnyeim mögül néztem végig rajtuk.
- Meghan? Mi a baj?-kérdezte ezúttal Liam.
Még egyszer utoljára végignéztem a kis csapaton, majd hatalmas levegőt véve belekezdtem abba, amit talán első találkozásunkkor kellett volna mondanom nekik.
- Csak hagyjátok, hogy végre éljem az életemet!-üvöltöttem, miközben próbáltam mindegyikük szemébe nézni, ami bár nehezen jött össze, de sikerült.
A fiúk értetlenül bámultak rám, én pedig lazán kikerülve őket, kilöktem a kórház ajtaját, de mielőtt kiléptem volna rajta, visszafordultam és, miközben könnyek égették a bőrömet, kimondtam azt, amit tudtam, hogy ki kell mondanom.
- Nélkületek...

*Louis szemszöge*

Sosem éreztem még ilyet ezelőtt. De talán jobb is.

Mert az-az érzés, amit akkor éreztem, amikor Meghan kimondta azt a szót, hogy "nélkületek", az egész világom összeomlott. 

Mégis, hogy kérhet olyat, hogy nélküle folytassuk mi is az életünket?! Vagy egyáltalán mi oka lenne ilyet kérni tőlünk?!

- Meghan!-hallottam meg egy rekedt, élettelen hangot a hátam mögül, mire mind a három fiúval egyszerre fordítottuk arra tekintetünket. 

Harry könnyes szemekkel bámult a bejárati ajtóra, miközben próbált megkapaszkodni, az egyik székben, de nem volt hozzá elég ereje és ha Liam nem fut oda hozzá és kapja el, akkor hatalmas puffanással ért volna földet.

- Harry, mi történt?-kérdezte bandánk legfelnőttebb tagja, amikor Zayn, Niall és én elhelyezkedtünk a Harryvel szembe eső székeken.

- Én nem tudtam, hogy valaki meghalt abban a balesetben.-nyelt nagyot a velem szemben ülő göndör fiú, mire könnyek kezdték el áztatni az arcát.

-Harry te meg miről beszélsz?!-kérdeztük egyszerre Zaynnel, mire Harry hatalmas levegőt véve felénk vette tekintetét. 

- Emlékeztek a tavalyi New-York-i utunkra?-kérdezte Harry olyan halk hangon, hogy alig hallottam meg.

Mind a négyen bólintottunk. Elég vad utazás volt. Nem igazán lehetett volna elfelejteni.

- És emlékeztek arra az estére, amikor elmentünk egy körre Paul új kocsijával?-kérdezte tőlünk komolyan Harry, mire Zayn és Niall bólintottak, én meg Liam pedig a fejünket ráztuk.

Valószínűleg az lehetett az-az este, amikor Liam és én nem voltunk a legjobb egészségi állapotban, ezért nem is mentünk a srácokkal sehova.

- Zayn, Niall és én ültünk a kocsiban. Hirtelen megszólalt az egyik számunk a rádióban. Zayn vezetett, Niall bámult kifelé az ablakon, bennem pedig volt egy kis alkohol. Felálltam és kinéztem a tetőablakon. Aztán elkezdtem üvölteni a zeneszámot. Hirtelen az egyik mellettünk haladó kocsiban elkezdtek sikítozni, üvöltözni a lányok, a szülők meg hirtelen elvesztetté az irányítást az autó felett és a másik sávba csúsztak. Totálisan ütköztek egy másik kocsival. Megkértem Zaynt, hogy lassítson, mert meg akartam nézni történt-e valami súlyos, de mind a négy utas kiszállt a kocsiból. A rémületen kívül nem történt velük semmi. Ezért nem is igazán foglalkoztunk vele a fiúkkal.-mondta Harry, mire Zayn és Niall lehajtották a fejüket én meg Liam, pedig a történetre összpontosítottunk, mivel nekünk túlságosan is új volt.

- Ezt értem, de hogy kapcsolódik ehhez Meghan?-kérdeztem Harryt, mire a göndör fiú szemeiből ismét könnyek kezdtek el folyni.

- A mai napig én sem tudtam. De Meghan nemrég bejött hozzám és megkérdezte, hogy miért nem mondtam el neki, hogy megmentettem az életét New-Yorkban. Egészen eddig le sem esett, hogy az a lány Meghan volt.-kezdett bele Harry ismét a mesélésbe.

- Amikor visszaértünk a szállodához, egy lány az út közepén állt és éppen egy kocsi száguldott felé, én pedig kiugrottam a kocsiból és félrehúztam. Teljesen össze volt törve. A nővéréhez tartott a kórházba, mert autóbalesetet szenvedett. Ezért elvittem. Leraktam a kórháznál és elköszöntem tőle. Éppen be akartam indítani a motort, amikor a kórházi folyosón megláttam azt a négy embert beszélgetni egy rendőrtiszttel, akik átcsúsztak a másik sávba...-nyelt nagyot Harry, mire mind a négyen lélegzetvisszafojtva vártunk a befejezésre.

- A Taxiból nem láttam kiszállni senkit....-mondta Harry elfojtott hangon, mire Niall arca eltorzult és a tenyereibe temette az arcát, én pedig próbáltam felfogni azt, amit Harry mondd.

- Szóval a Taxiban...-kezdtem bele, de nem tudtam és igazából nem is akartam befejezni az imént elkezdett mondatomat.

- Ashley ült...-mondta Harry, majd a földet bámulva a könnycseppek száguldozni kezdtek az arcán.

*Meghan szemszöge*

- Már mondtam, hogy nincs szükségem bébiszitterre anyu.-néztem rá édesanyámra, miközben még egy palacsintát tolt a tányéromra. 

- Én meg azt mondtam, hogy nem bébiszetternek jöttem, hanem ápolónőnek.-mondta anya, amikor leült mellém és elkezdte olvasgatni az egyik kedvenc magazinját.

- Igazad van..az tényleg teljesen más.-nevettem fel és egy utolsót kortyolva a forrócsokimból, felálltam az asztaltól.

- Amúgy köszönöm, hogy New-Yorkból jöttél idáig, csak miattam.-mondtam, ezzel egy hatalmas mosolyt csalva édesanyám arcára.

- Csak addig maradok, amíg apád meg Anne haza nem jönnek Párizsból. Tovább nem is bírnám veled.-ironizált, mire kiöltöttem felé a nyelvemet és felnevettem.

Felfutottam a lépcsőn és egyenesen a szobám felé véve az irányt tárcsáztam a jól ismert számot a telefonomba és kihangosítva azt, helyet foglaltam a gardróbszekrényem előtt.

- Szóval piros vagy kék?-kérdeztem mosolyogva, miközben kivettem két ugyan olyan csipkés szoknyát a szekrényből.

- Egyértelmű, hogy mályva. Fehér inggel. És az inget tűrd be a szoknyába úgy, hogy kicsit kilógjon. De csak akkor, ha a szoknyád az a mell alá érő fazonú.- hallottam meg egy ismerős hangot a vonal másik végéről, mire felnevettem.

- Köszönöm JJ. Talán még jobban is jártam, hogy te vetted fel George telefonját.-mondtam mosolyogva a telefonnak, bár tudtam, hogy ezt úgysem látja.

- Szerintem mindig jobban járnál vele.-mondta a fiú, mire megráztam a fejemet és kihalásztam két olyan ruhadarabot, amikről ő beszélt.

- Na izgulsz az első nap miatt?!-kérdezte legjobb barátom hangja, ami még egy kis nyugalmat csempészett az életemben.

Két nap telt el azóta, hogy eljöttem Párizsból, és bár olyan dolgokat tudtam meg, amik tudom, hogy mély sebet hagytak bennem, úgy érzem, hogy nem érdemes vele foglalkoznom.

Ashley meghalt...

Azzal sem tudnám őt visszahozni, ha az egész hátralévő életemet azzal tölteném, hogy szomorkodok és a miérteket keresem..

Ezt pedig el kell fogadnom és élni a saját életemet. Nélküle. 

- Mi van, ha senkinek se leszek szimpatikus?!-kérdeztem kissé aggodalmasan, mire George felnevetett. 

- Nem hinném, hogy ne lennél szimpatikus. De ha ez megnyugtat délután elmegyek érted a suliba.-mondta George, mire a szívemről egy kisebb szikla esett le.

- Az tényleg megnyugtatna.-mondtam neki mosolyogva.

- Akkor délután találkozunk! Addig is vigyázz magadra hercegnő.-mondta még utoljára George bájos hangja, majd a vonal megszakadt. 

Nagyot sóhajtva bányásztam ki még egy harisnyát a fiókomból és egy magassarkút a szekrényemből, majd a fürdőszobám felé vettem az irányt.

Miközben azzal bajlódtam, hogy elviselhető loknikat varázsoljak magamnak ismét belém költözött a félelem.

Mármint új iskola, új osztálytársak, új tanárok..és én nem ismerek senkit.

Mi van, ha nem fogadnak el? Ha nem tudok beilleszkedni? Ha nem lesznek barátaim? Ha nem lesz padtársam..?

Ilyen és hasonló idegtépő gondolatok jártak az agyamban, amikor rájöttem, hogy ez valószínűleg valamilyen kór, amin minden tini átesek, amikor új iskolába kerül. 

És bár mindenki retteg és fél tőle, utólag mindenki csak nevetni fog rajta, mivel mindenki megtalálja a helyét és rájön, hogy ami először rémisztő volt, később élvezetes lesz.

Feltettem magamnak egy teljesen natúr sminket, majd mivel nehezen jött össze az elviselhető loknik megformálása, kontyba tűztem a hajamat és két tincset kihagyva, azokat lokniba csavartam.

És BUMM.

Magamra sem ismertem. 

Végre újra egy magabiztos, még talán szépnek is mondható lány nézett vissza rám a tükörből.

Felkaptam az ágyról és táskámat és kissé botorkálva a magassarkúban, de megindultam lefelé a lépcsőn.

- Anyu! Elviszel a suliba?-kiabáltam a konyha felé, mire megjelent édesanyám alakja és egy táska fej..

Hát igen. Női táskák. Még akkor sem találunk meg benne semmit ha nyakik benne vagyunk.

És anyu nyakik benne volt. Szó szerint.

- Megvan!-kiáltotta el magát, amikor diadal ittasan felemelte a kocsikulcsot, azonban amikor felém irányította a tekintetét, hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról.

- Meghan te...gyönyörűen festesz.-nézett rám anya könnyes szemekkel, majd gyors léptekkel indult meg felém és ahogy az anyák szokták, átölelt.

- Mégsem. Nem megy. Inkább menjünk haza.-hisztiztem anyának, amikor az iskola felé vettem a tekintetemet. Tinik mentek be-ki az épületbe, volt aki a lépcsőkön üldögélt és ott társalgott, volt, aki motoron ülve mutogatta végig barátaink az egyes részeket, voltak akik összebújva csókolóztak, voltak akik a másik nyakába ugrottak és voltam én. Egyedül.

- Kicsim, ha ma nem mész holnap kell. Ha pedig holnap nem mész, azután kell.-nézett rám anya nyugtatóan.

- Jó. Akkor ezt eljátszhatjuk év végéig.-villantottam meg egy mosolyt, bár igazából remegni tudtam volna a félelemtől. 

- Meghan...-nézett rám anya azokkal a "tudod, hogy mit gondolok erről" szemekkel.

- Jójó. Tudom, hogy jobb ha előbb túl leszek rajta..-ismertem be, majd egy puszit nyomva anyu arcára, kimásztam a kocsiból.

Félve néztem végig még egyszer a diákokon és az iskola épületén, majd szorosabban fogva a vállamon a táskám pántját, megindultam a pokol kapuja felé...

Szerencsére, nem keltettem feltűnést, pedig azt hittem, hogy olyan lesz, mint a filmekben. Végigsétálok az ajtóig vezető úton és mindenki rám néz és utat engedve nekem csak bámulnak és bámulnak rám. 

De ez szerencsére nem így történt, és egyre közelebb és közelebb kerültem az ajtóig, amikor hirtelen rezegni kezdett a táskámban lévő telefonom.

Gyorsan elkezdtem kutakodni a könyvek és lapok között, azonban a rezgés abba marad, mielőtt megtaláltam volna a fehér telefont és éppen időben néztem fel ahhoz, hogy éppen a fejem előtt elkapjak egy amerikai focilabdát.

Hát azt hiszem, eddig tartott az, hogy senkinek sem fog feltűnni, hogy létezek...

Ugyanis minden egyes szempár rám szegeződött, és egy kifejezetten helyes, barna hajú srác éppen közeledni kezdett felém, amikor megfogtam a labdát, és olyan erővel, olyan szögben hajítottam felé, hogy éppen a kezébe essen.

- Legközelebb jobban örülnék neki, ha nem én lennék a célpont.-vetettem oda neki, mire mindenki hol rám-hol a tőlem elég távol, de pont hallótávolságon belül eső fiúra nézett.

Mivel nem igazán élveztem azt, hogy tekintetek kereszttűzében égek, ezért folytattam tovább az utamat a pokol felé.

A folyósokon és elég sok diák lézengett és beszélgetett a szekrényei előtt, de igazság szerint nagyobb tömegre számítottam. 

Aztán amikor ránéztem az órámra és láttam, hogy alig 6 perc és becsöngetnek kétségbeesetten kezdtem keresni a 11.A osztályt. 

Szerencsére éppen jó folyosóra tévedtem és az első ajtón pont az a felirat állt amit kerestem.

Amikor beléptem az ajtón hirtelen összeszorult a tüdőm és alig tudtam levegőt venni. Mindenki engem bámult, mivel mindenki még a tanárnő is az osztályban tartózkodott.

- Remélem tudja Miss Chase, hogy az itteni iskolákban 7:50-kor kezdődik a tanítás, nem úgy, mint a New-York-i gimnáziumokban, amihez maga hozzá van szokva.

- Elnézést, ezt nem tudtam..-nyeltem nagyot, majd megindultam az egyik üres pad felé.

- Remélem tudja, hogy most maga miatt nem tudok majd úgy haladni a mai órán, ahogy szeretnék. De muszáj felvennem az adatait.-mondta a fiatal nő, mire szégyenkezve helyet foglaltam a széken.

És jöttek azok az alap kérdések, amit már ovis koromban megtanultam. Anyja neve, Apja neve, születési helye, születési időpont, kapok-e valami támogatást, együtt élnek-e a szüleim, lakhely, lakcím.

- Úgy értem az itteni lakcíme. Nem hiszem, hogy még New-Yorkban lakik és ide jár iskolában-mondta a tanárnő, mire hatalmas idiótának éreztem magam. 

Talán túlságosan is hozzászoktam ahhoz a lakcímhez, amit 17 éve ismerek.

Elnézést kértem a tanárnőtől, majd lediktáltam az itteni lakcímünket, mire az eddigi duruzsolás és sugdolózás abbamaradt az osztályba és mindenki felém kapta a fejét, még a tanárnő is.

- Elnézést. Megismételné?-kért rá a tanárnő, mire még egyszer lediktáltam a címet és még egyszer elviseltem, hogy úgy néznek rám, mint valami örültre. 

- Várjunk csak, te együtt laksz....?-nézett rám egy barna hajú szeplős lány a mellettem lévő padsorból, de nem hagytam, hogy befejezze a kérdését.

- Harry Stylessel? Hát többé kevésbe. De igen. Elvileg igen.-válaszoltam az igazából fel sem tett kérdésre, majd a tanárnő felé kaptam a fejemet.

- Ohh.. hát akkor nem csak egy rajongó, aki el akarja hitetni, hogy vele lakik?-kérdezte a tanárnő, mire hatalmas szemekkel bámultam rá.

- Higgye el, azt szívesebben elhitetném, hogy nem lakok vele.-mondtam neki, majd ismét rezegni kezdett a telefonom a táskámban.

Ohh a francba...

- Miss Chase, ugye tudja, hogy benne van az iskolai szabályzatban, hogy kikapcsolt állapotban lehet csak telefont hozni az iskolába?-kérdezte a tanárnő, amikor megállt mellettem, és felém nyújtotta a kezét.

Hatalmasat sóhajtva csúsztattam a tenyerébe a még mindig rezgő telefont, majd ismét elnézést kértem.

- Elnézést, de Meghan iskolában van, úgyhogy ha magának egy kis esze is van, nem zavarja abban, hogy fejlődjön.-szólt bele a tanárnő a telefonomba, mire akaratlanul is lejjebb csúsztam a széken és sajnáltam, hogy nem tudtam elsüllyedni szégyenemben. 

Reméltem, hogy nem lesz túl sok órám ezzel a nővel, mert azt hiszem, nem igazán bírnám elviselni...

- Mellesleg bemutatkoznék. Mrs.Road vagyok. Az új osztályfőnöke.

- Azt hiszem lemondhatok az év végi kitűnőről-suttogtam magam elé, mire néhányan felnevettek körülöttem.

- Tessék? Hogy mondta?-kérdezte Mrs.Road, mire megráztam a fejem.

- Semmit.-nyeltem nagyot, majd végleg lakatot tettem a számra és "élveztem" az óra hátralévő részét.

Hatalmas nagy örömömre az összes órám Mrs.Roaddal volt, amit valljunk csak be, nem igazán díjaztam, de szerencsére nem csináltam semmit olyat, ami miatt belém tudott volna kötni. 

Fáradtan sétáltam a szekrényemhez a hosszú nap végén, és miután elforgattam a számkombinációt és beleraktam pár szükségtelen könyvet a polcra, becsuktam az ajtaját, egy lány hatalmas mosollyal az arcán nézett rám.

-Ashley! Hát te meg hogy kerülsz ide?! Már vagy egy éve nem hallottam felőled.-mondta a lány sipítozó hangon és a nyakamba vetette magát.

Próbáltam ellenállni a belőlem előtörni készülő könnyeknek és arra koncentrálni, hogy kiderítsem ki is ez a lány pontosan..

- Szia. Meghan vagyok.-mondtam a velem szemben álló lánynak, felé nyújtva a kezem, miközben ő csak bámult rám.

- De hisz..te teljesen úgy nézel ki, mint Ashley...-bámult rám továbbra is, mire elmosolyodtam.

- Ashley az ikertestvérem volt.-mondtam halvány mosollyal az arcomon, a lány pedig döbbent tekintettel a szája elé kapta a kezét.

- Te jó isten..úgy érted, hogy?-nézett rám a lány könnyes szemekkel, mire próbáltam benne tartani a lelket, úgy, hogy folyamatosan próbáltam magam hagyni a halvány mosolyomat.

- Autóbalesetben. Majdnem egy éve.-mondtam neki, mire a lány sírásba tört ki.

Óvatosan magamhoz húztam és hagytam hadd sírja ki magát, mivel tudtam milyen érzés megtudni azt, ha valakit elveszítettünk...

- Sajnálom. Mi csak..nagyon jó barátnők voltunk. Minden nyáron együtt jártunk táborban.-mondta könnyeit törölgetve. 

- Mellesleg Chloe vagyok.-mondta egy apró mosollyal az arcán, majd az egyik oszlopon függeszkedő óra felé fordította a tekintetét.

- Bocsi, de mennem kell. Ha gondolod holnap suli után elmehetnénk valahova beszélgetni.-nézett rám mosolyogva, de még mindig láttam a szemében, hogy eléggé maga alatt van a hír miatt..

- Persze. Annak nagyon örülnék.-mondtam mosolyogva,majd intettem egyet a már távolodó Chloe felé.

Fáradtan dőltem neki az alumínium szekrénynek, majd felkapva a táskám a lábam mellől, megindultam az üveg ajtó felé.

Azonban, amikor megpillantottam az ismerős hajkoronát, az ismerős állást, az ismerős stílust, az ismerős hátat azonnal hátat fordítottam és elindultam visszafele az iskolába, majd egy ajtón belépve, reméltem, hogy elkerülhetem a Niallel való találkozást..

Ezek szerint ma ő hívott olyan sokszor...

- Szia Célpont.-hallottam meg egy hangot, mire az ismerős fiú mosolyogva nézett rám a kosárpalánk alól.

-  Délután elfoglaltság? Nem unalmas egyedül?-kérdeztem tőle, amikor közelebb merészkedtem hozzá és elkaptam a felém passzolt kosárlabdát.

- Nem vagyok egyedül. Te is itt vagy.-mondta nevetve, mire megráztam a fejem és kilépve a magassarkúmból a palánk felé hajítottam a labdát. 

- Szóval nem csak az Amerikai focihoz értesz, hanem ehhez is.-mutatott a kosárlabdára, mire megvontam a vállamat.

- Fiús lány voltam.-mondtam ismét elkapva a labdát és pár lépést hátrálva a megfelelő vonalig ismét céloztam egyet. 

- Amerikában nőttem fel.-tettem hozzá, majd amikor a labda csont nélkül bement a palánkba, mosolyogva fordultam a fiú felé.

- Ez pedig egy három pontos volt.-mutattam a palánk felé, mire a velem szemben álló fiú megrázta a fejét.

- Ezt vegyem kihívásnak?-kérdezte tőlem, mire felnevettem.

- Annak veszed, aminek akarod, viszont most mennem kell. A barátom már biztos vár rám.-mondtam, majd felé dobtam a labdát.

- Ohh..persze. Megértem.-mondta srác, majd mielőtt kiléphettem volna az ajtón, felé fordultam.

- Mármint rosszul fogalmaztam. A legjobb barátom.-mosolyogtam rá, mire a fiú felém emelte a tekintetét.

- Jeremy.-nézett rám a fiú, akinek már tudom a nevét, mire elmosolyodtam.

- Szia Jeremy.-mondtam neki, majd kinyitottam az ajtót és kiléptem rajta.

Lehet, hogy azt várta, hogy elárulom neki a nevemet, de valamiért jobban tetszett az, hogy ismeretlenül kedvel. És bár azt hittem, hogy szörnyű lesz suliba járni, és, hogy bele fogok őrülni egyáltalán nem volt olyan rossz...

Sőt. Végre újra úgy éreztem, hogy élek.

Csakhogy tudjátok, hogy képzeltem el pontosan Jeremy karakterét: 

Sokaknak biztos ismerős, nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen aki rajong a vámpírnaplókért.:)

Szóval itt az új fejezet és remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket, mert én úgy érzem, hogy ez a fejezet végre olyan lett, mint a régiek.

Végre volt rá időm, volt ötletem és végre megint élveztem azt, hogy írok, mert sajnos mostanában nem éreztem ezt-az érzés a magánéleti gondjaim miatt, mert folyton csak azokon kattogott az agyam. És most végre megint teljesen bele tudtam élni magam és úgy gondolom, hogy ez a rész olyan színvonalú lett, amit elvártok tőlem, nem úgy mint az előző három-négy és még egy hatalmas hurrá nekem, MERT 1HÉTEN KÉT RÉSZT IS HOZTAM!!!!:)) És ha nem bánjátok holnap is szeretnék, de ahhoz szükségem van pár támogató kommentre, amik most tényleg jól esnének, mert kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok a részről és arról, amiket most értem.!:)

Addig is xoxo:*