13.~ Azért, hogy boldogok legyenek~

*Meghan szemszöge*

Sosem tartozott a kávéfőzés a kedvenc tevékenységeim köze, de most késztetést éreztem az iránt, hogy lefoglaljam magam és ezúttal mindegy volt, hogy mivel teszem.

Idegesen kapkodtam össze-vissza a kezeimet, miközben Harry tekintete égette a testemet, majd amikor már elegem lett belőle egy határozott mozdulattal bevágtam a konyhaajtót és hátammal fáradtan a pultnak dőltem. 

Ismét a gondolatok és az érzelmek vívtak csatát a testemben..

Aztán hirtelen kitárult az ajtó és Liam alakja jelent meg előttem.

Furán méregettem az előttem álló fiút, mivel furcsa érzés kerített hatalmában. 

Liammel mindig is semmilyen kapcsolatom volt. Vagyis sose beszéltünk egymással, nem igazán érdeklődtünk egymás iránt, most viszont érdeklődéssel teli tekintettel mért végig.

- Szóval?-kérdezte tőlem, miközben nekidőlt a velem szemben lévő konyhapultnak és egy almát kezdett el forgatni a kezei között.

- Mit szóval?- kérdeztem vissza, mivel fogalmam sem volt, hogy Liam mire céloz.

- Meghan! Nem vagyok hülye! Mi történt Harry és közted? - nézett rám, miközben tovább és tovább forgatta a gyümölcsöt.

Talán tényleg ennyire átlátható lennék? Vagy Liam tényleg ennyire jó emberismerő lenne? 

A szívem hirtelen a torkomban dobogott és pont ugyanott egy hatalmas gombóc keletkezett, ami miatt alig bírtam nyelni, a levegő pedig beszorult a tüdőmbe. 

*-Szeretlek Harry....-suttogtam, amikor ajkaink már sokadszorra váltak el egymástól....

Azt hittem újra megcsókol, újra akartam érezni, érezni heves, szenvedélyes csókját, érezni azt a varázslatos érzést, érezni akartam őt. És repülni...

Harry azonban eltávolodott tőlem és miközben kócos hajába túrt, smaragdzöld szemeit nem fordította rám..

- Meghan, én....-kezdett volna bele, de nem akartam hallani, hogy mit mondd, annyira erőtlen és annyira elhalt, érzéketlen volt a hangja, hogy tudtam mit fog mondani, éreztem...

A könnyek folyni kezdtek lefelé az arcomon és még soha azelőtt nem égették ennyire az arcomat, még soha azelőtt nem éreztem úgy, hogy a hús is leég az arcomról..

- Meghan, én saj...-nézett rám újra, de már késő volt. olyan gyorsan viharoztam ki a fürdőszobából, hogy magam sem hittem el, hogy a lábaim képesek ilyen gyors rohamléptekben haladni.

Bevágtam magam mögött a szobaajtót. 

Háromszor csókolt meg... Háromszor éreztem ajakinak varázslatos ízét. Háromszor estem bele halálosan Harrybe....

Aztán a hátam ismét végigcsúszott a kemény fa ajtón és a padlóra estem.

És háromszor kényszerültem a padlóra...

És harmadszorra is fel fogok állni*

Azt hittem a testem felmondja a szolgálatot, hogy a szervezetem összeomlik, ahogy felidéztem a hajnali emlékeket...

- Meghan, hé, mi történt? Valami rosszat mondtam?!-kérdezte Liam aggódó hangon, miközben elém lépett és egészen addig észre se vettem, hogy könnyek szánkáznak végig az arcomon.

Szemei aggódóan mértek végig, majd hirtelen, mintha felismerés csillant volna a szemében, és keserűen megrázta a fejét aztán hirtelen a karjai közé vont. Erre volt szükségem. Szükségem volt, hogy érezhessek egy kis szeretet magam körül. S Liam tudta ezt...

Elakartam mondani neki, beszélni akartam valakivel róla, de abban a percben, amikor megszólaltam volna Taylor viharzott be a konyhába, hatalmas mosollyal az arcán.

Fáradtan Liamre néztem, majd egy egyszerű mozdulattal kikerültem őt és a szobám felé vettem az irányt, hogy minél messzebb lehessek Taylortól és tőle is...

Taylortól és tőle. Tőle és Taylortól. Ő és Taylor. Taylor és ő!!

Szokásomhoz híven meg sem álltam addig, amíg a testem bele nem süppedt a finom kasmír, öblítő illatú ágyneműbe. 

A redőny résein keresztül erőtlenül szűrődött be a kora reggeli napfény, ami hatására az egész szobám félhomályba burkolózott. 

Erőtlenül sóhajtottam egyet, majd becsuktam a szemeimet és engedtem, hogy a fejemben motoszkáló gondolatok a hatalmukba kerítsenek. 

Noha, sosem voltam az a fajta lány, akinek volt példaképe, akinek fontos volt a külső vagy aki másokra akart hasonlítani, most mégis szívesen lettem volna Taylor...

Na persze nem azért, mert vonzott a hírnév. 

Egyáltalán nem ez volt az oka.

S nem is az, hogy úgy akartam kinézni mint ő....

Én csak egy dolgot akartam. 

Csak azt akartam, hogy Ő szeressen....

Hogy Harry szeressen....

Azonban mielőtt ismét Harry felé terelődtek volna a gondolataim az ágyam rezegni kezdett én pedig reflexből a telefonom felé nyúltam, s majdnem meg is nyomtam a zöld gombot, amikor hirtelen megláttam, hogy tulajdonképpen ki is hív. 

A gyomrom görcsbe rándult és csak akkor fogtam fel, hogy milyen régóta nem beszéltem anyuval. Mármint meddig halogathatja egy 17éves lány azt, hogy beszéljen a saját anyjával?  

Persze, hogy nem sokáig, még akkor sem ha én éreztem megbántva magamat. Mármint az anyám volt. Bármennyire is haragudtam rá, akárhányszor is veszekedtünk, akárhány összetűzésünk is volt, szerettük egymást és az édesanyám volt...

Remegő kézzel vettem fel a telefont, s csak hosszú másodpercek, talán percek után szóltam bele.

És beszélgettünk. Mindenről. A munkájáról, az időjárásról, a hogylétünkről és hasonló sablonos és kevésbé sablonos dolgokról is.

Nem mondta, sőt nem is célzott arra, hogy menjek haza. Talán anya is beismerte magának (vagy csak nem akart ismét magára haragítani), hogy jót tesz nekem az, ha kicsit apával vagyok, s jogos is, hogy mivel hosszú hónapokat csak anyával töltöttem, most apával vagyok. 

Bár hazudnék ha azt mondanom, hogy Holmes Chapelt az otthonomnak éreztem. Mert egyáltalán nem éreztem az otthonomnak, de most New-Yorkot még kevésbé éreztem annak, mint Holmes Chapelt....

Másfél óra elteltével anya elbúcsúzott tőlem, én pedig kicsit ismét könnyebbnek éreztem a vállaimat. 

Hiába mondja mindenki azt, hogy 17 évesen már felnőtt az ember és saját életet akar élni, szülők nélkül, szabályok nélkül és azt cselekedni amit csak akar, én mégis úgy gondoltam, hogy lehetek akárhány éves is, de szükségem volt anyára és apára is. Mert csak a tudat, hogy ők itt vannak és semmi, de semmi nem fogja elválasztani őket tőlem, mert ők tényleg mindig itt lesznek nekem, akármi is történjen, megnyugtatott. 

Mert bármennyire is úgy érzem, hogy egyedül vagyok, vagy, hogy egyedül fogok maradni, ez nem történhetett meg. Mert ez a két ember, az, ami egy teljesen masszív és biztos pont volt az életemben. Nem számított, hogy a világ nem azonos, sőt nagyon távoli pontjain vannak, egyikük messze tőlem, mert így is mellettem voltak.. 

Most pedig, hogy erre ráébredtem hatalmas jókedvvel az arcomon sétáltam oda a szekrényemhez, amiben sokkal több ruha volt, mint gondoltam. Ide-oda húzkodtam az akasztókat, kivettem egy-két darabot, hogy jobban megvizsgálhassam, majd, mint minden lány vagy ezerszer kivettem, majd visszaraktam ugyan azt a felsőt, vagy éppen nadrágot.

Fogalmam sincs, hogy miért éreztem úgy, hogy muszáj úgy kinéznem, mint egy világsztár, de egyszerűen szükségem volt egy kis magabiztosságra. 

Éppen ezért egy éppen elég meleg, fekete, szépen kockázott harisnya és egy csipkézett, de nem túl ünnepi egybe-ruhát neveztem ki a mai szettemnek, amihez persze az egyik puha és meleg Ugg csizmámat társítottam.

Ezzel a már-már kollekcióval sétáltam be a fürdőszobámba és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amikor a testem a forró vízhez ért. 

Hagytam, hogy a kellemes, meleg víz felmelegítsen és végigjárja a testemet. Hosszú percekig áztattam magam a kádban, aztán nagy nehezen kikászálódtam a kedvenc helyemről és a tükör elé léptem. 

Vizes hajam fáradtan lógott le, és szegény teljesen ápolatlannak tűnt. 

Úgyhogy elkezdődött a házi Meghan féle átváltoztató műsorom, s sok-sok perccel később márcsak a halvány sminkem felvitele volt hátra. 

Miután mindennel végeztem elégedetten néztem a tükörbe és el sem hittem, hogy saját magamat látom a tükörben, hogy az-az ÉN tükörképem. 

De én voltam. Bármilyen meglepő is, én voltam az. 

Csak ismét sokkal erősebbnek és magabiztosabbnak tűntem..és...talán kicsit lányosabbnak is, mint eddig bármikor. 

Őszinte mosollyal és magabiztossággal indultam meg kifelé a szobámból és miközben elszörnyülködtem azon, hogy eszméletlen sok időt töltöttem a fürdőszobában, elindultam lefelé a lépcsőn, s apát keresve gyanútlanul léptem be a nappaliba. 

Komolyan mondom, muszáj lesz felszerelnem egy rejtett kamerát, hogy a szobámból megtudjam nézni, hogy kik tartózkodnak a helyiségben.

Ugyanis új arcokat is felfedezhettem, akiket persze egyből megismertem. Perrie, Eleanor és egymásiklányakinekanevérenememlékszemdeazthiszemLiambarátnője, kedvesen nézett rám, amikor beléptem a boltíven. Két idősebb férfi pedig az asztalnál ült a már régóta ismerős 5 fiú társaságában és egy laptop fölé hajolva társalogtak. 

Apa és Anne is a helyiségben tartózkodtak. 

Apa a One Direction First Ladykkel csevegett, akik néha-néha ELISMERŐ, ismétlem ELISMERŐ pillantással jutalmaztak meg engem, Anne pedig egy női magazint olvasott és meglehetősen csinos ruhában üldögélt az egyik fotelben. 

- Sziasztok-köszöntöm oda a felém integető lányoknak, akik azonnal felpattantak és oda siettek hozzám.

Hűűű...félelmetesen kedvesek. 

- Szia! Eleanor vagyok! Az egyik idióta barátnője az öt közül-biccentet fejével Eleanor a hevesen beszélgető társaság felé, mire felnevettem. 

Nem túl feltűnően, de végigmértem a lányt és őszintén szólva olyan tipikus Louis beütése volt. És természetesen gyönyörű...

- Én Perrie! Zayn barátnője-nyújtotta felém a kezét Perrie is, aki bevallom nem igazán nyerte el a tetszésem eddig, de most tényleg meglehetősen kedvesnek tűnt. 

- Én meg Danielle. De csak Dani-mosolygott rám az egymásiklányakinekanevérenememlékszemdeazthiszemLiambarátnője lány, akinek most már tisztában voltam a nevével is.

- Meghan.-mondtam végül, majd hívtak, hogy csatlakozzak hozzájuk, de bármilyen meghökkentően is hangzik, visszautasítottam őket. 

És ezt azért tettem, mert úgy gondoltam, hogy csak azért, mert ismerem a One Direction tagjait és Harry a mostohatesóm, vagy valami olyasmi, az még nem jelenti azt, hogy puszipajtásoknak és legjobb barátnőknek kell lennünk a három lánnyal.  Mármint az olyan elfuserált. 

Nem szeretnék két tűz közé kerülni és így is kilógnák közülük, plusz egyáltalán nem érzem magam olyan beállítottságú és külsejű lánynak, mint amilyenek ők voltak. Mások elvárásainak meg természetesen semmiképpen sem akartam megfelelni. 

Éppen ezért úgy döntöttem, hogy csatlakozom Annehez, ami ismét egy furcsa cselekedett tőlem, de mostanában meglehetősen jól esett Anne társasága. Helyet foglaltam a mellette elhelyezkedő fotelben, de annyira belemerült a női magazin olvasgatásában, hogy észre se vett engem. 

- Csak nem a fiadról tanulmányozol egy cikket? Vagy több is van bent?-kérdeztem tőle mosolyogva, persze csak viccnek szántam. Nem hiszem, hogy Harry szerepelne női magazinokban. Mármint tini magazinok százaiban biztos, de a nőiben nem hiszem, hogy kíváncsiak lennének Harry babapofijára. 

Anne hirtelen mosolyogva felém fordult, de nem üdvözölt csak furán rám nézett és nevetni kezdett. 

Nem értettem, hogy mégis mit mondtam vagy netán valami vicces lenne rajtam, ezért meg is kérdeztem Annetől, hogy most meg mit csináltam.

Ő egyre hangosabb nevetésre váltott, mire felém fordította a magazin  egyik nyitott oldalát én pedig, amikor megláttam egy képet Harryről és rögtön mellette egy másikat, olyan idősebb kiadásban, azonnal felnevettem, majd kikaptam Anne kezéből a magazint és szó szerint belemélyedtem az oldalba. 

- Nane-nevettem tovább és természetesen Anne is, mire a szobában csönd lett és hirtelen mindenki felénk fordult. 

Niall, Louis és Harry olyan pillantást vetettek rám, mint még soha senki, Zayn és Liam pedig feltűnően nagy mosollyal nyugtázta a jelenetet.

Annel azonnal abbahagytuk a nevetést és farkasszemet néztünk a fiúkkal. Nem értettem Harryék pillantását. Sőt kicsit frusztrált is, hogy több tekintet is lyukat éget a testemben, és igazából csak akkor tudatosult bennem, hogy egyáltalán nem úgy nézek ki, mint szoktam. Kétségbeesetten Annere néztem, aki azonnal vette a lapot és mosolyogva a fiúkra nézett.

- Jó fiúk, nyugalom. Hagyunk titeket dolgozni.-mondta nekik, majd felállt a fotelből és felém nyújtotta a kezét.

- Egy kis vásárlás Londonba és egy ebéd?-kérdezte tőlem én pedig eltátogtam egy köszönömöt, majd felpattantam Anne mellé és már ki is siettük a bejárati ajtón, miközben felkaptuk a kabátunkat.

Nem voltam az a nagy vásárlós típus, sőt igazából, nem is igazán engedhettem meg magamnak, hogy az legyek, de imádtam a boltokat járni és nézegetni a legújabb kollekciók, legújabb és legtrendibb darabjait. 

Több boltot jártunk végig és Anne több ezer ruhát próbáltatott fel velem, és bármennyire is beleszerettem pár ruhába, amit magamra rángattam mégsem mondtam azt, hogy tetszik, ahogy azt sem, hogy bármelyiket is szeretném megvenni. Több okból kifolyólag is.

Először is, nem akartam kihasználni Annet, se Harryt, ahogyan apát sem, akinek valljuk csak be elég jövedelmező munka a kritikaírás, de nem annyira, hogy elvárjam tőle, hogy méregdrága ruhákat vegyen nekem, bár azóta amióta Harry az életébe került, ahogy Anne is, eléggé megváltoztak az életkörülményei, ahogyan az enyémek is. Egy hatalmas házban laktam, hatalmas szobával, saját fürdővel, plazmatévével, medencével és egyéb luxusdolgokkal, amiket valószínűleg sose fogok használni, mivel eddig is megvoltam nélkülük, valószínűleg ezután is megleszek.

Másodszor is, nem akartam külömebb lenni, mint bárki más. Sosem hordtam a legmenőbb ruhákat, sőt nem is voltam igazán divatos(viszont ma elég normálisan néztem ki), és ez azzal sem fog megváltozni, hogy az übermenő,überhíres, übergazdag Styles családba kerültem.

Harmadszor pedig, magam akartam maradni és nem akartam hálás lenni senkinek sem. Nem akartam úgy érezni, hogy bárkinek is tartozok bármivel is.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, miközben Anne hatalmas táskáival sétált mellettem, majd megszólított, azonban többször kellett elismételnie a nevemet ahhoz, hogy kiráncigálhasson a gondolataimból.

- Mi? Tessék?-kérdeztem tőle,amikor visszatértem a való életbe, mert igazából fogalmam sem volt, hogy miről beszélt.

- Meghan. Tudom, hogy milyen vagy és tudom, hogy nem akarod, de azzal, hogy hozzánk költöztél és azzal, hogy apukád velünk él, te is a családomhoz tartozol. Olyan, mintha a lányom lennél, ezért ragaszkodom hozzá, hogy megvehessek neked néhány dolgot.-mondta nekem Anne, mire én azonnal vitatkozni kezdtem, hogy ugyan nem kell, meg minek, meg hogy semmi értelme, nem szükséges, ha kell valami megveszem magamnak blablablabla.

- Meghan! Most azonnal visszamegyünk pár boltba és választasz magadnak SOK dolgot! Nem akarok annyit szenvedni veled, mint apáddal, annak idején-sóhajtott nagyot, majd megfogta a kezem és húzni kezdett maga után. 

Mosolyogva tudatosítottam magamban, hogy igazából kedvelem Annet. Nagyon is...

Most viszont Harryt nem kedvelem..

Hát igen, Meghan féle logika. Néha saját magamat is fárasztom vele. Néha...

Néha?! Inkább mindig.

Persze vásárlás és próbálgatás közben nem bírtam megállni, hogy ne faggassam őt apa reakcióiról az ilyen helyzetekben és úgy a kapcsolatukról, meg úgy mindenről velük kapcsolatban. 

Egészen a mai napig nem akartam tudomást szerezni arról, hogy apa TÉNYLEG együtt van Annenel, most viszont meglehetősen kíváncsian és boldogan hallgattam végig Anne történetit apáról, arról, hogy hogyan ismerték meg egymást, hogy hova vitte őt apa randizni meg hasonló lényegtelen kis dolgokról és észre se vettem, és már majdnem egy órája apáról csevegtünk egy bögre forrócsoki társaságában az egyik híres és meglehetősen kellemes Londoni teaház egyik sarkában. 

Aztán hirtelen kifogytunk a beszédtémából. Vagyis inkább Anne. Leginkább ő beszélt. Apáról.

És boldog voltam, hogy együtt vannak, ugyanis Anne totálisan bele van zúgva apába, apa pedig boldog  vele. 

Kell ennél több? Kívánhatnák ennél jobbat az apámnak?

Nem. Egyáltalán nem. És ez így volt rendjén. 

- Anne. Én igazából örülök, hogy apa veled van-szólaltam meg végül, és bár nem voltam biztos abban, hogy ezt a gondolatomat nyilvánosságra kellett volna hoznom, mégis őszintén így gondoltam.

Anne rám mosolygott és nem kellett semmit se mondania ahhoz, hogy tudjam mire gondol.

- Tényleg. Amúgy min dolgoznak a fiúk?-kérdeztem hirtelen témát váltva.

- Nemsokára kezdődik a turné-sóhajtott nagyot Anne és most hamiskás, cseppet sem őszinte mosolyt villantott felém.

Hirtelen megfagyott bennem a levegő. 

Mindig elfelejtem, hogy a fiúk, nemcsak egy egyszerű banda, ami néha-néha összejár és a gimi bulijain zenélgetnek 50-60 diáknak. Ők sokkal többek voltak ennél.Sokak számára sokkal többek és ez számomra felfoghatatlan volt... 

Ahogy az a gondolat is, hogy pár nap, vagy hét és kiszállnak az életemből, én pedig ott maradok.

- És én?-kérdeztem hirtelen felindulásból és Annere néztem.

- Apukáddal sokat beszélünk erről mostanában- nevetett fel, majd ismét rám nézett- és úgy gondoljuk, hogy attól, hogy Harry és a többi fiú is az életedbe került, nem lesz semmi sem más. Beíratunk a suliba és amire elvégzed ezt a félévet, ismét visszajön Harry- fejezte be végül, de igazából most nem Harryn zakatolt az agyam.

Utáltam suliba járni. Mindig is. Sose találtam a helyemet. Egyetlen egy barátom volt mindig a suliba, az pedig nem más volt, mint Ashley. Nem akarok még fél évet végigszenved. 

De végig akarom-e kísérni az egész turnén a srácokat?

Nem. Azt hiszem az-az élet nem nekem való. 

Anne furcsán méregetni kezdett, de amikor meglátta a felettem elhelyezkedő kerek órát, villámsebességgel felpattant a székből.

- Jajj Meghan. Indulnunk kell. Otthon vacsorát kell csinálnom a gyerekeknek.

- A gyerekeknek?-nevettem fel, miközben magamra rángattam a kabátomat. 

- Liamen kívül egyik fiú sem nevezhető felnőttnek.  Főleg nem Harry. - rázta meg a fejét, majd az asztalra tette a forrócsokik összegét és elindultak a kijárat felé, azonban amikor ki akartam lépni a hűvös Londoni levegőre, hirtelen egy ismerős anyag érintette meg a bőrömet, én pedig megugrottam. 

Gyorsan az arcomhoz nyúltam, amin az álarcom díszelgett, ami már nincs nálam, ami már nem az enyém, amit George elvitt, ami hogy kerül ide egyáltalán?!

- Szia álarcos lány- lépett elém a fiú, én pedig felnevettem.

*Liam szemszöge*

Semmit sem utálok jobban annál, mint amikor tapintható köztünk a feszültség.

A vacsora után mindenki elment a maga útjára, pedig mindenki tisztában volt vele, hogy rengeteg munkánk van, a határidő pedig mindig egyes órával szűkül, egyre jobban és jobban.

Szeretném azt hinni, hogy Louis hirtelen távozásának oka semmi köze sem volt Meghanhoz és az új vendégéhez...

Pedig volt...

Nem tudom, hogy más észreveszi-e ezeket a túlságosan is szemet szúró dolgokat, vagy csak én, de mostanában úgy tűnik, hogy csak én figyelem annyira a történések menetét.

Pedig régebben nem kellett odafigyelnem semmire, sose kellett a fiúkat faggatnom. Mert régebben mindent elmondtuk egymásnak, mindent megbeszéltünk a másikkal, most viszont, egyáltalán nem tudunk semmit sem egymásról. És azt hittem, hogyha 100%-os figyelmet szentelek rájuk, akkor az majdnem ugyan olyan lenne, mintha még mindig rettentő közel állnánk egymáshoz...

Mivel Louis és Eleanor távozott, ezért természetesen Zayn és Perrie is velük tartott. Láttam, hogy Harry is feszeng George itt léte miatt, de ő nem választhatta a menekülést, ezért úgy tett, mintha teljesen lekötné a videójáték, amit éppen játszott.

Danielle pedig türelmesen várt rám, de mielőtt elindultunk volna, muszáj volt elköszönnöm Nialltől és Harrytől is. 

Sietve léptem be a konyhaajtón, hogy minél előbb csatlakozhassak a barátnőmhöz, azonban, amikor megpillantottam Niallt, ahogy az ablak előtt áll és üveges tekintettel bámulja, ahogy Meghan és George kint nevetgél az udvaron, megtorpantam.  Sosem láttam még ilyennek a csapatunk szőke tagját. Sose akartam őt ilyennek látni..

Nem mondtam semmit Niallnek, jobbnak láttam, ha magára hagyom az érzéseivel, de amikor hátat fordítottam, hogy kilépjek az ajtón, hirtelen megszólalt.

- Tudod milyen érzés az, ha elengedsz valakit, akit már hosszú-hosszú ideje szeretsz, csak azért, hogy boldog legyen? Hogy boldogok legyenek..? 

Niall hangja erőtlen volt, szinte alig hallható, de csordultig tele érzelmekkel..

Eddig nem fogtam fel teljesen és soha nem is gondoltam volna Niallről, hogy tényleg ennyire szerelmes lenni Meghanba...

- Niall te...-kezdtem bele a mondandómba, miközben egyre közelebb mentem a szőke barátomhoz, de ő hirtelen felém fordította könnyekkel teli tekintetét. 

- Szeretem? Ja. Azt hiszem.-nevetett fel keserűen és fájdalmasan, majd egy laza mozdulattal megtörölte a szemeit.

*Meghan szemszöge*

Miután a vendégeink 99%-a távozott, úgy láttam jónak, ha Georgeot is felszólítom a távozásra. 

Mosolyogva intettem még egy utolsót az egyre távolodó fiúnak, majd betettem magam után az ajtót és nekidőltem. 

Boncolgathatnám hosszan, hogy mit éreztem George iránt, de igazából nem tudnék mit mondani, azon kívül, hogy kedveltem őt. Nagyon kedveltem őt...

És lehet, hogy beleakartam szeretni Georgeba, mert akkor minden sokkal egyszerűbb lett volna.

Akkor nem fájt volna, hogy a fiúk elmennek turnézni és fél évig nem láthatom őket.

Akkor boldog lehettem volna...

De nem tudtam beleszeretni. Képtelen voltam rá. A Niall és Harry iránt érzett érzéseim sokkal erősebbnek és intenzívebbeknek bizonyultak. 

Ami meglehetősen kellemetlen helyzet volt, mert, mint kiderült Niall csak baráti érzelmeket  táplál irántam, Harry pedig....hát Harry fogalmam sincs mit érezhet pontosan, de az biztos, hogy azokat az érzéseket, amiket én szeretnék, hogy érezzen irántam, azokat Taylor iránt érzi.

- Valaki elmosogatna?!-hallottam meg Anne hangját a konyhából, mire ellöktem magam a bejárati ajtótól és elindultam a konyha felé. 

Noha egyáltalán nem azért, mert szerettem mosogatni. Egyáltalán nem szerettem. Csak mostanában kellett pár plusz program, amivel lefoglalhatom magamat. Ami eltereli a figyelmemet az érzelmeimről. 

Azonban, amikor megláttam, hogy Harry is a konyha felé siet, és ő is meglátott engem, azonnal versenyezni kezdtünk, hogy ki végezheti el a feladatot és járhat Anne kedvében. És természetesen pont a mosogató előtt ütköztünk össze.

- Te meg mióta szeretsz bármit is csinálni?!-förmedtem rá, amikor elvette az egyik szivacsot, én pedig természetesen azonnal kikaptam a kezéből. 

- Ezt én is kérdezhetném tőled!-vágott vissza és a kezem után kapott és rángatni kezdte a zöld színű mosogatószeres szivacsot.

Percekig csak farkasszemet néztünk a másikkal és makacsul ragaszkodtunk a szivacshoz, ahogyan a mosogatáshoz is. 

- Oké. Osszuk be a feladatot.-adtam fel a versenyt, mire Harry elismerően rám nézett és bele is ment. 

Harry adogatta nekem a tányérokat, miközben szótlanul mostam le róluk a vacsora maradékát, majd odébb raktam. 

A kezem már fájt az erős súrolástól és az ujjaimat is kezdte kiszívni a víz, azonban nem akartam panaszkodni. Nem akartam örömet okozni Harrynek. 

De úgy négy perc elteltével nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg.

- Amúgy, nem azért tartod a bejárónőt, hogy ezt megcsinálja?-kérdeztem tőle, mire Harry furcsa tekintettel rám nézett, és fogalma sem volt róla, hogy miről is beszélek. Mint általában...

- Huppsz. Bocsi. Mindig elfelejtem, hogy az a barátnőd-kaptam a kezemet a szám elé, ami hatására véletlenül belevágtam Harry oldalába.

- Elviselhetetlen vagy!-dünnyögte Harry, én pedig csak kiötlöttem felé a nyelvem és visszatértünk a mosogatáshoz. 

De persze ezután nem bírtuk ki, hogy ne lökdössük és ne piszkáljuk, ne sértsük meg egymást folyamatosan. - Gyerekek! Elutazunk Párizsba!-hallottuk meg Anne és apa hangját a hátunk mögül.

- Huu az tök jó!-néztem hátra egy pillanatra- biztos gyönyörű város.

Igazából örültem annak, hogy Anne és apa elutazik és kettesben töltenek egy kis időt, hiszen amióta itt vagyok és Harry is, akihez persze alapból társul öt ember, egy perc nyugodt percük sincs, amit együtt tölthetnek. És ez miatt egy kicsit rosszul is éreztem magam.

- Rátok is fér egy kis együtt lét.-tette hozzá a mellettem álló Harry, miközben TELJESEN VÉLETLENÜL vállba lökött és vagy öt liter víz került a nadrágomra. 

Ideges tekintettel néztem rá és éppen vissza akartam adni neki a rám ömlött víz kétszeresét, amikor apa és Anne hirtelen újból megszólalt és levegőt is elfelejtettem venni.

- Jaj nem ketten megyünk. Mindannyian megyünk. Mi négyen.

Kétségbeesetten vettem 180 fokos fordulatot Harryvel együtt és szerintem mindketten ölni tudtunk volna a tekintetünkkel. 

- VELE?!-kiáltottam el magam, miközben Harry felé böktem az ujjammal. 

- VELE?!-emelte fel Harry is a hangját, teljesen egyszerre velem, és az ő ujja pedig az én testem felé mutatott.....