14.~Nem tudlak, nem szeretni.~

*Meghan szemszöge*

Amióta apa és Anne bejelentette, hogy pedig nekem is muszáj elmennem Párizsba, méghozzá Harry társaságában, próbálkoztam kiabálással, könyörgéssel, érveléssel még bőgéssel is, de semmi sem hatotta meg őket. Így hát birtokosa lettem egy vadonatúj útlevélnek és pár új ruhának és cipőnek is, amiket természetesen alig tudok beletuszkolni a bőröndömbe.  

Nem mintha hálátlan volnék.

Úgy értem PÁRIZS. A Fények Városa! A világ legromantikusabb helye! Dehogy vagyok érzéketlen ez iránt! Hiszen mindig is elakartam jutni Párizsba! 

Mármint ki ne szeretné Párizst? 

A divat, a kultúra, az emberek, az ételek, a szebbnél-szebb épületek! 

10 éves korom óta vágytam arra, hogy végigsétálhassak Párizs utcáin! Azonban most, hogy Harryvel kell megtennem mindezt, egyáltalán nem vágytam rá. 

Mármint tudom, hülyén fog hangzani, de mindig úgy képzeltem el a Párizsba látogatásomat,  hogy az a bizonyos nagy Ő is ott lesz velem. 

Mármint nem az olyan elérhetetlen nagy ő, mint Harry Styles. Egy olyan nagy ő, aki szeret engem. Azért, aki vagyok és esze ágában sem lenne megcsókolni(nem is egy alkalommal) és faképnél hagyni, mintha mi sem történt volna. 

Elképzeltem, ahogy kézenfogva, boldogan és szerelmesen sétálok végig azzal a bizonyos sráccal. 

Persze kiskoromban ez olyan egyszerűnek és elérhető álomnak tűnt....

Azonban most, hogy felnőttem és szemtől szembe kerültem a való élettel, rájöttem, hogy a szerelem és maga az élet korántsem olyan egyszerű, sőt meglehetősen nehéz. 

Szóval az helyett, hogy a szőke, barna vagy netán fekete herceggel sétálnék végig és utaznék Párizsba, mehetek a totál híres, totál menő, totál észvesztő, totál sexy Harry Styles, akivel mellesleg totál utáljuk egymást.

Álomnyaralás lesz...

Hatalmas sóhaj kísértében húztam el a cipzárt a bőröndömön és végre valahára kinyújthattam az elgémberedett végtagjaimat. 

Meg egy utolsó pillantást vettem magamra a fürdőszobai tükörben és halovány mosollyal tapasztaltam, hogy ismét sikerült valami normális outfitet magamra ráncigálnom. 

Annel tegnap este vagy két órán át kugliztam a neten a Párizsi időjárás után. Vagy ezer honlapot olvastunk végig és hatalmas örömünkre napsütéses, meleg időt mondtak az elkövetkező pár napra. 

Igazából eleinte tényleg nem akartam elutazni. Szívesebben töltöttem volna az időt a fiúkkal, vagy Niall és Louis társaságában, akik a legközelebb álltak hozzám az öt fiú közül... 

Azonban az elmúlt öt napban(igen, öt teljes napot töltöttem nyavalygással és hisztizéssel), egyik fiú sem látogatott meg minket.

Abban reménykedtem, hogy biztosan a családjukkal szeretnék tölteni a még megmaradt pár napot, azonban Harry rendszeresen eljárt itthonról és direkt hangoztatta is, hogy a "csapattal" mennek "bandázni." 

És igazság szerint ez nem is lett volna akkora baj, hiszen simán megérteném, hogy együtt akarnak lenni csak öten, mert amióta bekerültem a Styles család életébe folyamatosan rajtuk vagy éppen csak Niallön vagy éppen Louison lógok. 

Azonban valahányszor próbáltam felhíni Niallt vagy éppen Lout, vagy foglalt volt a vonal, vagy olyan hosszú ideig hallgattam a búgó hangot, hogy megfájdult tőle a fejem. 

Így hát Annel jártam London üzleteit pár "Párizsban leszünk.!" ruháért, vagy éppen anyuval töltöttem az időt, aki pár napig Londonban volt a munkája miatt. Elmentem apuval mozizni, a maradék időt pedig Georgeval töltöttem, aki fizikailag és lelkileg is felkészített a sulira, ami természetesen el is kezdődig, miután hazajöttünk Párizsból.

Pompás...

Igazából elég sokat gondolkoztam azon, hogy mit érzek George iránt, vagy mit akarok érezni iránta. 

És hát én is George? George és én? 

Azt hiszem ez egy különleges barátság kettőnk között, ami nem fog átfordulni szerelembe. 

- Meghan! Indulunk!-hallottam meg apa meglehetősen boldog hangját. 

Végighúztam a bőröndömet a folyosón, majd valahogy lejutottam a lépcsőn úgy, hogy egyetlen porcikám sem törtem el. Juhé!

Már mindenki lent várt rám és Anne és apa persze teljesen be voltak zsongva az utazás miatt. Azonban Harryn egy ici-pici lelkesedét, se véltem felfedezni. Ohh milyen meglepő...

- A szobalány nem jön?-vigyorogtam Harryre, aki csak egy prüszköléssel jutalmazta az igazán vicces kijelentésemet.

Apu még vagy 10 percig ugrándozott örömében, majd végre elindulhattunk Párizs felé. Aminek természetesen se én, se Harry nem örült igazán. 

Az út unalmasan telt, egyedül csak Annel váltottam pár szót, Harry pedig egész végig a telefonját, elnézést iPhoneját nyomkodta, mintha attól az izétől függene az élete... 

Én pedig hol Harryre néztem, hol a tájat bámultam, hol pedig elkalandoztak a gondolataim, természetesen Harry felé, ami nem volt éppen a legkellemesebb érzés.

Annyira akartam nem gondolni rá, elfelejteni őt, hogy minél jobban próbáltam, annál jobban képtelen voltam rá...

Egyáltalán el tudunk felejteni egy olyan embert az életünkben akit szeretünk? Akit teljes szívünkből szeretünk..?

Nem. Az képtelenség lenne. Lehet, hogy a szeretet vagy a szerelem egy idő után elmúlik, meggyengül, de nem felejtjük el azt a személyt, akit szerettünk, aki iránt olyat éreztünk, amilyet senki és semmi más iránt...

Talán éppen ez aggasztott a legjobban...

- Imádja Párizst...-súgta oda nekem Anne, amikor már talán túl hosszú ideje figyeltem, ahogy Harry mosolyogva sétál ide-oda Párizs utcáin, miután lepakoltunk a hotelben. 

- Szóval imádod Párizst.-léptem oda Harry mellé, amikor Anne és apa betértek az egyik cukrászdába, s közölték velem, hogy Harryre bíznak és fedezzük fel a várost.

Nem igazán örültem ennek az ötletnek, sőt tiltakoztam is ellene, mint egy ötéves, de túlságosan is érdekelt Párizs, s talán a városnézést még Harry jelenléte sem tudja elrontani.

- Ja.-vágta hozzám flegmán, miközben megigazított a csukját fején, elrejtve göndör tincseit a külvilág elől. 

El sem mertem képzelni, hogy mi lenne, ha Harry tényleg teljes valójában sétálna mellettem. Valószínűleg holnap már minden újság velünk lenne teli, s szinte biztos vagyok abban is, hogy azonnal hatalmas rajongótábor gyűlne körénk...

- Szóval akkor én is lehetek bunkó a híres Harry Stylessal, csakmert ő is az velem! Szegény rajongók mekkorát csalódnának benne, ha tudnák, hogy milyen is valójában, nem gondolod?-néztem rá Harryre dühtől fűtött tekintettel. 

Fogalmam sincs, miért mondtam ezeket. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy én is fájdalmat akarok neki okozni...mert ő szüntelen fájdalmat okoz nekem...

- Mi bajod van Meghan?!-állt meg előttem Harry alakja, mire visszafojtott lélegzettel örültem testünk közelségének. 

- Azon kívül, hogy utállok mindent ami veled kapcsolatos semmi.-vigyorogtam rá 100 wattos mosollyal, majd kikerültem őt is elkezdtem tovább sétálni Párizs poros, de mégis gyönyörű utcáin.

- Tényleg?! Eddig nem úgy tűnt!-sietett a nyomomba Harry alakja, majd hangja megállásra kényszerített. 

- Az érzések változnak...-mondtam neki, miközben szembe fordultam vele, de Harry komolyan tekintettel mért végig, s sokáig csak bámult a szemembe, majd egy keserű nevetés hagyta el a száját, s hátat fordítva nekem elkezdett távolodni tőlem...

S miközben ott álltam Párizs közepén és néztem Harry távolodó alakját talán életem legnehezebb döntését hoztam meg alig pár másodperc alatt. Úgy éreztem, ha nem állítom meg, ha nem megyek utána soha többé nem látom viszont.

Azt pedig nem akartam.

Sose akartam volna....

- Harry!-kiáltottam utána,miközben egyre több lépést tettem felé.

Harry szemei gyémántként csillogtak, amikor felém fordult.

- És egy nap, majd rájössz, hogy vége. Hogy már nem üldöz a hiánya, az üresség. Már nem gondolsz rá 24-ből 24 órát. Már nem rezzensz össze, ha meghallod a hangját. Már nem akarsz kinyírni minden egyes lányt, akivel beszél, és nem nyomozgatsz utána és lesed minden léptét, nem beszélsz folyton róla, és a szíved nem ugrik ki, amikor meglátod. Végre észreveszed azokat a hibákat, amiket eddig a szerelem elfedett!-beszéltem a földhöz erőtlenül, majd Harry felé kaptam a tekintetemet. 

- Egészen eddig ez a pár mondat tartott életben.... Mert azt hittem, hogy idővel minden könnyebb lesz és jobb lesz. De tudod Harry, egyszerűen nem akarom, hogy vége legyen, pedig még el sem kezdődött! Nem akarom, hogy ne érezzem azt-az érzést, amit a hiányod okoz, aztán azt, amikor újra láthatlak! Nem akarom, hogy ne te legyél minden egyes gondolatom a nap 24 órájában! Nem akarok nem összerezezni a hangodra amikor a nevemet mondod! Nem akarom nem érezni azt, hogy legszívesebben minden egyes lányt kinyírnék aki hozzád szól, vagy csak a közeledben van.Nem akarom nem tudni, hogy kivel vagy, vagy mit csinálsz. És amit még jobban nem akarok, az-az, hogy itt, a szívemben, megszűnjön ez-az érzés! Nem akarlak nem szeretni.....- mondtam az előttem álló fiú szemeibe, miközben a könnyek egyre gyorsabban és gyorsabban szánkáztak végig az arcomon. 

A szívem gyorsabban vert, mint eddig bármikor és úgy éreztem, mintha át akarná szakítani a mellkasomat. 

Harry égzöld szemei fátyolosan néztek rám, majd hirtelen egyetlen egy mozdulattal megszüntette a közelségünket. 

- Meghan én...

- Ne mondd azt, hogy te nem érzel irántam az ég világon semmit! Ha nem éreznél semmit irántam, akkor nem csókoltál volna meg háromszor! És akkor most nem lennél itt.-léptem ismét közel hozzá, és hirtelen úgy éreztem, hogy a könnyek okozta fájdalom a földre kényszerít. 

- Meghan ez nem ilyen egyszerű...-suttogta Harry, de továbbra sem emelte felém a tekintetét. 

- Mi?! Mi nem egyszerű Harry?!-mordultam fel, miközben egy keserű, fájdalmas nevetés hagyta el a számat.

- Az, hogy ez nem egy tündérmese Meghan! Ez a való élet! Itt Harry Styles vagyok, a világ egyik leghíresebb  embere! Itt kötelezettségeim vannak! Itt barátnőm van! A francba is Meghan, itt a testvérem vagy!-üvöltötte nekem, de inkább kínjában, mintsem dühében tette. 

A könnyeim egyre fájdalmasabb nyomokat hagytak az arcomon, Harry szemei pedig ismét fátyolosan meredtek rám. 

- Itt lényegtelen, hogy szeretjük egymást. Itt teljesem lényegtelen, hogy mit érzek irántad Meghan! Mer mi nem lehetünk együtt!-nézett rám könnyektől csillogó tekintettel. 

Kimondta azt, amit már annyi ideje akartam hallani...

Amiért minden egyes porcikám sóvárgott. 

Amiért ölni tudtam volna...

De most viszont azt kívántam, hogy bár ne tette volna meg....

Mert az, hogy kimondta azt, hogy szeret észvesztő fájdalmat okozott és nem örömöt...

Harry felé fordítottam a tekintetem, azonban ő nem nézett rám.

- Szerintem jobba, ha most...-kezdte el suttogni, azonban mielőtt befejezhette volna a mondatot, hátat fordítottam neki és imbolyogva a fájdalomtól, elindultam valahova..

Többször is visszanéztem Harryre, azonban ő csak lehorgasztott fejjel állt a tér közepén és egyetlen egy pillantást sem vetett a távolodó alakom felé.

Megszaporítottam a lépteimet, hogy minél messzebb kerülhessek innét, azonban hirtelen meghallottam azt a hangot.

- Meghan! Várj!-kiáltotta a távolból Harry, mire a szívem hatalmasat dobbant.

Lassan hátrafordultam és akkor megláttam Harry tökéletes alakját felém közeledni, szemei könnyektől csillogtak, azonban, mintha egy halvány mosolyt véltem volna felfedezni a szája sarkában.

Azonban hirtelen egy szőke alak robogott el mellettem és egyenesen Harry karjaiba vetette magát. 

Fürkésző tekintettel figyelt rám a lány vállai felett, miközben magához vonta a törékeny testét. 

El kellett tűnnöm onnan. 

Muszáj volt.

Így hát megint hátat fordítottam és futni kezdtem. 

Még láttam Harryt, ahogyan elengedi Taylort és utánam indul, azonban alig tett meg öt lépést, máris eltűnt a rajongói által alakított tömegben...

Talán Harrynek igaza volt....

Hiába szeretem őt annyira, s hiába szeretem ő engem, nem lehetünk együtt...

Hiszen azok az okok, amiket felsorolt, alig pár perc leforgása alatt akadályozták meg Harryt abban, hogy utánnam jöjjön.. 

Hogy velem legyen......