12.~Néha zuhannod kell ahhoz, hogy utána szállhass ~

*Meghan szemszöge*

Emlék...

Van amire tudatosan emlékszünk:

A pillanatok, az együtt töltött percek.

És vannak a tudatalattiak:

Mikor ismerős zenét hallunk, vagy egy illet, egy név, egy hely eszünkbe juttat. Eszünkbe juttat valamit.

Ez lehet bármi...

Egy érzés, egy ölelés, egy közös elfelejtettnek hitt emlék.

Az emlékekégető érzést okoztak, miközben Ashley néhány dolgát pakoltam ki az egyik táskából. Nem tudom vajon miért hoztam el ezeket a dolgokat otthonról...

Talán azért, mert féltem, hogyha nem teszem ezt, ha nem hozok magammal pár dolgot tőle, akkor elfelejtem.

Elfelejtem pont őt....

Végigsimítottam a már kissé poros képkereten, melyben egy ismerős kép díszelgett. 

Két, mosolygós, teljesen ugyanolyan, de mégis teljesen más lány mosolygott vissza rám a képről.

Mosolyogva helyeztem el a képet az egyik komódom tetejére, majd tovább sétáltam körbe-körbe kirakva ezt-azt a táskából, s pár perccel később már a szinte üres táska társaságában terültem végig az ágyon, s miután elég sok ideig bámultam a plafont, ahhoz, hogy megunjam ezt a tevékenységet, kikaptam a táskából az utolsó két tárgyat is.

Hatalmasat szippantottam Ashley egyik régi, puha, pamut felsőjéből és hagytam, hogy a finom, kellemes, megnyugtató illat beköltözzön a testembe, átjárja minden porcikámat, felmelegítse a szívemet és kitisztítsa az elmémet.

A szorításom enyhült a ruhadarabon. 

Hirtelen rettenetesen könnyűnek éreztem magam.

A fájdalom elmúlt, már csak bizsergető  érzés lakott a mellkasomba. 

Mosolyogva szippantottam be még egyszer az illatot, majd félreraktam Ashley felsőjét és felültem az ágyon. 

Meredve néztem a zöld számokkal villogó órát, s meglepetten tapasztaltam, hogy 22:00 mutatott. 

Több, mint két órát töltöttem itt és senki sem jött utánam, senki sem érdeklődött a hogylétem felől.

Bár most, hogy ismét visszagondolok az elmúlt két teljese óra eseményeire, emlékszem, hogy hallottam Liam férfias, parancsoló hangját, Niall mentegetőzését és többször is elismételt, dühtől fűtött mondatát:

*Nem érdekel Liam! Megérdemelte!*

Louis, Zayn és Harry hangját egyszer sem hallottam. Sőt, női hangot sem...

Aztán emlékszem, hogy a bejárati ajtó többször is becsapódott, ami hatására az egész ház visszhangokat vert.

Utána pedig csönd lett. Most, hogy jobban belegondoltam, túl zavaró volt a csend. 

Muszáj volt beszélnem apával. Hiszen nem csak engem érintettek rosszul Harry kemény szavai, nemcsak nekem fájtak.. 

Megfogtam a meleg takarómat és magamra csavarva azt, csoszogtam ki a szobámból. 

A rövid folyosón sötétség honolt, de a lépcső felől halovány, derengő fény szűrődött fel, valószínűleg a nappaliból, így hát elindultam lefelé. 

Mielőtt beléptem volna a nappali boltívén, bekukucskáltam..

Apa egyedül ült a kanapén, a gyenge, erőtlen fény pedig a kandallóban pattogó tűzből eredt. 

Üveges tekintettel nézte a táncoló lángokat, miközben olyan erősen szorította a kezében tartott bögrét, hogy az ujjai kezdek elfehéredni. 

Most először éreztem úgy életem során, hogy kölcsönösen szükségünk van egymásra. 

Beljebb léptem a szobába, mire apa tekintete végre emberivé vált és egy halovány mosoly kíséretében nézett rám. 

- Szia kincsem-mondta nekem halkan, majd ismét észrevettem a szemében ülő könnyeket. 

- Apa?-kérdeztem arra célozva, hogy miért néz rám így. Miért néz rám úgy, mintha fájdalmas volna látni?

Azonban nem válaszolt. Csak kissé odább csúszott a kanapén, ezzel jelezve azt, hogy nyugodtan foglaljak helyet. Öles léptekkel indultam meg felé, majd kissé fájdalmas mozdulattal húztam fel a térdeimet, majd a kanapén ülve a karommal átöleltem azokat. 

Néztem, ahogyan a parázs ide-oda pattog, ahogyan a fa érintkezik a meleg, égető tűzzel, s egy-egy pattanás olyan volt, mintha a fa feladta volna a küzdelmet a tűz ellen. 

- Tudod...- hallottam meg apa kedveskedő, lágy hangját magam mellől- mindig eszembe jut. Eszembe jut, hogy már nincs velünk, hogyha aznap nem történik meg az a baleset, most két gyönyörű lányom lenne, két boldog lányom..- csuklott el a hangja- rá emlékeztetsz. Ugyanolyan erősek, önfejűek és makacsok voltatok- itt felnevetett kicsit, de inkább a szép emlékek hatására, mintsem boldogságában tette  - és mindketten az enyémek...

Apa nem nézett rám, de így is tudtam, hogy erősen küzd a könnyei ellen. Apa kiskoromba mindig azt mondta, hogy nem szabad sírni. Még akkor sem, amikor a legerősebb fájdalom szurkál belülről. Mert ha kívül erősek maradunk, akkor a belsőnk is megnyeri a csatét a fájdalom ellen.

Most viszont apa megtörtnek és elhagyatottnak látszott. Mintha a fájdalom már rengetegszer átszúrta volna a testét, de eddig nem merte kimutatni. Most viszont akarta ellenére kimutatta a szúrások nyomait.

Mondhattam volna azt, hogy nekem is hiányzik Ashely, hogy én is szerettem őt, hogy nekem is szükségem van rá néha, de nem tettem. Mert ezzel ismét csak a fájdalmat erősítené fel mindkettőnkben, amit Ashley maga sem akarna.

- Emlékszem, amikor beállítottunk egy teknőssel otthonra - kuncogtam, majd apa mellkasának döntöttem a fejemet. 

Éreztem, hogy apa mellkasa megrázkódik és jóleső nevetés tör ki belőle.

- És amikor állat kiállításra mentünk? Anyátok a lelkemre kötötte, hogy ne vegyek nektek semmit. Nektek pedig megígértem, hogy kaptok majd egy hörcsögöt, amikor tudtam, hogy nem árulnak állatot a kiállításon. Aztán pont kifelé menet ütköztünk bele egy árusba- nevetett fel apa- persze nem akartam megszegni az ígéretemet. De ugyebár a hörcsögök egyedül nem maradnak meg sokáig, ezért csak egyet kaptatok.-mondta apa egyre hangosabb nevetéssel, mire belőlem is kitört a nevetés az emlék hatására.

- Azt hittem pár hétig kell csak eltartanunk...-tette hozzá, majd az egyik üres tenyerébe temette az arcát.

- És három évig élt.-fejeztem be a történetet aztán egymásra nézve ismét nevetni kezdtünk.

Sokkal jobban esett ilyenekről beszélni apával. Sokkal megnyugtatóbb volt, sokkal jobb annál, mintsem siratni Ashleyt, mivel tudtuk, hogy azzal nem mennénk semmire. Nem kapnánk vissza őt...

Viszont az emlékek felidézésével olyan volt, mintha itt lenne, mintha még mindig itt lenne velünk..

Apával még sok időt töltöttünk az egyes emlékek megbeszélésével, felidézésével. Volt, hogy egymás szavába vágva meséltük a jobbnál-jobb, éppen eszünkbe jutó történeteket. 

- Jobb lesz ha lefekszünk.-zárta le apa az esti mesét, majd felkelt mellőlem. 

- Nem baj, ha kicsit kimegyek? Jól esne egy kis...

- Menj csak-mondta, mielőtt befejezhettem volna a mondandómat.

Lehet, hogy az Ashley miatt érzett súly, ténylegesen, s talán örökre legördült a vállamról, de a körülöttem elő emberek, s az irántuk táplált furcsa, s olykor meg nem értett érzéseim, nem hagytak nyugodni. 

Egy kis friss levegőre volt szükségem. Egy kis magányra, egy kis gondolkodási időre...

*Louis szemszöge*   

Egyikünk sem szólt a másikhoz a kocsiban. 

Liam idegesen dobogtatta az ujját a kormányon, Zayn a visszapillantó tükörbe tanulmányozta, szokás szerint tökéletesen álló fej szőrzetét, én pedig a zavaró gondolatok miatt a hátsó, párás ablaknak csapkodtam a fejemet, hátha az ütés hatására megszűnik a fejemben lévő ricsaj.

- Louis! Befejeznéd?! Zayn, te pedig ne legyél feltűnően szerelmes a hajadba! Ha úgyis ennyi gondod van vele, nyírasd le! De teljesen...- szólt ránk Liam ideges hangon.

A fejem megállt a levegőben, mielőtt ismét az üvegnek ütközhetett volna, Zayn pedig azonnal az út felé kapta a fejét, talán túlságosan is féltette egyetlen, igaz szerelmét.

Most az egyszer teljes mértékben megértettem Liam idegességet. 

Ideges volt, mert a banda szétesése, sőt nem is a banda szétesése, mivel mindegy milyen a kapcsolatunk, ígyis-úgyis zenélnénk, már csak a rajongóink és persze a menedzsment és a szerződések miatt is, inkább a barátságunk szétesésének közeledte zaklatta fel ennyire.

Liam mindig a szívén hordozta a kapcsolatunkat, s mindig mindent megtett azért, hogy a barátságunk megmaradjon, hogy a One Direction, tényleg One Direction legyen, és ne csak két jelentéktelen, üresnek csengő szó. 

Mert a One Direction a barátságunk miatt volt, az ami.

A tény, hogy a barátságunk kettészakad engem is megrémített, s eddig fel sem tűnt, hogy Liam hányszor is "akciózott" a barátságunk épségben maradásának ügyében.

Nem tudom, hogy mikor is kezdődhettek az igazi gondok...

Könnyű lenne azt mondani, amit Liam hitt:

*Azóta, amióta Meghan az életünkbe lépett.*

Azonban szerintem mind az öten tisztában voltunk vele, hogy ez nem ilyen egyszerű. Harryvel való eddig bensőséges, szinte természetfeletti kapcsolatom, sablonosabb volt, mint hittem, már Meghan megjelenése előtt. Zaynel azelőtt is gyakran kaptam össze, gyakran rúgtunk egymásban...

Harry és Zayn, pedig már Meghan megjelenése előtt alig beszélt egymással, egy bulin kialakult kellemetlen helyzet miatt. 

Egyedül Niall változott meg Meghan megjelenésével. Hiszen az ír barátunk eddig Liamet támogatta az úgymond "Barátságmentő akcióban", most viszont ő fordul a legjobban ellenünk. 

Niall mindig is a jóság, a gyerekesség és az angyaliság megtestesítője volt a csapatban. 

Most viszont teljesen más volt. Behúzott Harrynek, amivel talán mindegyikünk szemében megromlott a róla alkotott kép. 

Az enyémben viszont nem, s talán az előttem ülő Zaynében sem. 

Hiszen mindketten, sőt MINDHÁRMAN tisztában voltunk vele, hogy Niall semmit sem csinál ok nélkül, ha pedig a saját barátjára emel kezet és meg sem bánja a tettét, akkor bizony nyomos oka van.

Hatalmas rázkódás vetett véget a gondolamenetemnek, amikor megérkeztünk a Styles házhoz.

Nem találtam túl jó ötletnek ilyenkor zaklatni Meghant, hiszen a napnál is világosabb, hogy Liam vele akart beszélni és nem Harryvel.

Igaz, hogy én is kíváncsi voltam a részletekre, de se kedvem, se erőm nem volt ahhoz, hogy végignézzem, ahogyan Liam vallatásként kezeli a helyzetet...

Nagy nehezen kikászálódtunk a kocsiból, s miután Zayn még egy utolsó pillantást vetett a fej szőrzetére az ablak fekete üvegén, végre megindulhattunk a ház felé.

- Nem szép dolog, ilyenkor beállítani egy családhoz Liam-jegyezte meg Zayn, miközben nekidőlt a ház, nedves falának.

- Ha Niall nem rohant volna el, mi meg nem rohantunk volna utána, akkor még mindig itt lennék.-jelentette ki "apamaci", majd hangosan megkopogtatta a bejárati ajtót. 

Zayn felém küldött egy olyan: "A francba is. Már megint igaza van" pillantást, én pedig megvonva a vállamat jeleztem azt, hogy Liam már csak ilyen. Mindenre talál ésszerű magyarázatot, kivéve Niall viselkedésére.

És pont ezt miatt vagyunk most itt.

- Szia Max! Meghan?-kérdezte Liam udvariasan, holott Max már szinte a cimboránknak számított.

- Pont most ment ki a hátsó kertbe, de...

- Rendben. Köszi.-mondta Liam, majd megindulni készült, hogy megkerülve a házat, a hátsó kertbe érjen.

- Hé Liam, várj! Nem lehetne, hogy egy kicsit egyedül hagyjátok? Szerintem egy kis egyedül létre van szüksége. De a szobájában megvárhatjátok-mondta Max, majd hatalmasra tárta előttünk az ajtót. 

Liam szokás szerint értetlenül kapta a fejét Max felé, az én szívem pedig dübörögni kezdett a mellkasomban. 

Ha Max is úgy gondolja, hogy Meghannak egyedüllétre van szüksége, akkor nagyobb baj van, mint az hittem. Mármint Max, eddig nem nagyon hagyta, hogy Meghan kedve szerint azt csinálja, amit csak akar, bár az is hozzájárul, hogy a lány soha nem csinálta azt, amit az apja mondott neki...

Liam megértően bólintott, mi pedig összenéztünk Zaynnel. Hangtalanul indultunk meg befelé a jól ismert házba, majd a lépcső felé vettük az irányt, ami már szinte megszokott útvonal volt.

Azonban a sor elején haladó Liam megtorpant, s Zayn egyenesen Liamnek, én pedig egyenesen Zaynnek ütköztem. 

- Mivan már?!-csattantam fel, talán túl konokul, de annyi mindig motoszkált bennem, hogy alig bírtam magamban tartani az indulataim sokaságát.

Előrenéztem Zayn válla felett és észrevettem, hogy csapatunk göndör tagja a lépcső legtetején ül és az arcát a tenyerébe temeti. 

Egyikünk sem szólt semmit, holott Harry még sosem nézett ki ennyire.....megviseltnek. 

- Harry? Jól vagy?-kérdezte aztán Zayn, mire Harry felemelte a fejét és a szemükbe nézett.

Az arcán még mindig vöröslő folt helyezkedett el ott, ahol Niall keze a puha bőréhez ért, az orra pedig enyhe, lila árnyalatba borult.

- Ööö, aha-felelte, majd megtörölve könnyesnek ható szemeit, ismét ránk nézett.

- Mióta ülsz itt? Amióta elmentünk?-kérdezte ezúttal Liam és az egész beszélgetés olyannak hatott, mintha egy drogossal beszélgetnénk, aki még a nevére is alig emlékszik.

- Nem dehogy. De elég régóta...-mondta Harry, majd miután kimondta ezt a pár szót azonnal talpra ugrott és kikerülve minket, lerohant a lépcsőn.

 - Bocs fiúk, csak van egy kis elintéznivalóm!-kiáltott vissza, majd eltűnt a kanyarban. 

Liam fürkészve nézett le ránk.

- Ez megörült-mondta Zayn, miután Liam megindult előtte.

- Már akkor őrült volt, amikor elkezdett keverni Taylorral-tettem hozzá, mire Zayn elismerő mosollyal jutalmazta a kijelentésemet, majd tenyerét kinyújtva felém, lepacsiztunk.

- Szerintem meg mind megőrültetek!-csattant fel Liam, amikor becsukta maga mögött Meghan szobájának ajtaját.

- Esküszöm ez a csaj rosszabbul hat rátok, mint a drog! Olyan, mintha megmérgezni titeket!-járkált fel-alá a szobában vöröslő fejjel, mire Zayn fájdalmas tekintettel rám nézett. 

Nem szerettem Liam oktató beszédeit. Túl igaznak hatottak, pedig nem voltak azok. Végigfuttattam a tekintetemet Meghan szobáján, s mintha valami megváltozott volna, de nem tudtam pontosan, hogy mi.

Liam még bőven magyarázott, érveket sorolt fel az ellen, hogy Meghanhoz szóljunk, de különösebben nem figyeltem rá.

Zayn már az ágyon nyújtózkodott végig, s a látványt elnézve, nekem is jól esett volna egy kis pihenés a mai nap után. Liam egyre csak hadarta, beszélte, mondta, kiabálta, suttogta azt, ami csak az eszébe jutott Meghannal kapcsolatban.

Hátradőltem az ágyon, azonban a hátam valami éleshez ért és a fájdalom hatására feljajjdultam. Kihalásztam a hátam mögül a fájdalmat okozó tárgyat, ami egy kicsi, de mégis vaskos fényképalbum volt. 

A kíváncsiságom sajnos túlságosan nagy volt ahhoz, hogy ne nyissam ki, ne tanulmányozzam a benne rejlő képeket.

Azonban, amikor megláttam az első képet a vér is megfagyott bennem. Ez nem lehet. Biztos csak képzelődöm. Ez nem lehet igaz...

Kétségbeesetten lapoztam tovább a képek között és sajnos amit nem hittem el, mégiscsak igaznak bizonyult. Az idő mintha megállt volna körülöttem, és úgy éreztem, hogy csak álmodom az egészet.

Azonban, amikor megpillantottam Zayn fürkésző, üveges, hitetlenkedő tekintetét a hátam mögül, rájöttem, hogy nem álmodom, s tudtam, hogy Zayn is hasonló gondolatokat küzd le a fejében.

- Nem is értem Niallt! Hiszen Harryt régebb óta ismeri, mint Meghant! És rohadtul nem volt semmi oka rá, hogy megüsse! Most komolyan ennyire bele van zúgva abba a csajba, vagy tényleg ennyire hülye?!-rikácsolt tovább a fel-alá járkáló Liam, Zaynnel pedig egyszerre kaptuk a fejünket felé, s egyszerre éreztük azt, hogy Niall helyesen cselekedett. Ahogyan mindig is...

- És mi van ha volt oka rá?-kérdeztem Liamet, aki a kérdésem hallatán megállt a szoba egyik végében és szúrós tekintettel nézett rám.

- Istenem Louis! Mégis mi oka lett volna rá?! Lehet, hogy kicsit durva megjegyzés volt, de nem volt benne semmi komoly vagy nagyon sértő!-emelte fel ismét Liam a hangját, de mielőtt ismét folytatta volna a kiselőadását, Zayn közbeszólt.

- Mit is mondott Harry pontosan Meghannak?-kérdezte, mire a még mindig egy helyben álló fiú megforgatta a szemeit.

- Valami olyasmit, hogy már érti miért nincs Meghannak még egy testvére, mert ha lenne, az ő helyébe, ő már rég megölte volna magát, mert inkább a halál, mintsem, hogy Meghan testvére legyen.-idézte fel Liam Harry szavainak lényegét, majd furcsa pillantással felénk kapta a tekintetét.

- De miért?-kérdezte, mi pedig megsemmisülten ültünk fel az ágyban az albummal a kezünkben.

- Max mesélt neked régen a családjáról?-kérdeztem tőle.

Liam bólintott, majd elmesélte, hogy régen sokat beszélt Max Meghanról, amikor szóba jött, hogy hiányzik neki a családja.

- Mindig csak Meghanról mesélt? Nem mondta, hogy volt másik lánya is?-kérdeztem elcsuklott hangon, mert megbántva éreztem magam.

Azt kívántam, hogy ne legyen igaz az, hogy Meghannak volt egy testvére. Nem is. Ez nem jó kifejezés. A legjobb kifejezés az lenne, hogy volt még egy Meghan... 

Bár tudtam, hogy ez a legésszerűbb magyarázat a képekre, Niall reakciójára, Meghan egyedüllétére. De fájt, hogy nekem nem mondta el, hogy velem nem osztotta meg ezt...

És Niall tudta... Én pedig nem...

- Nem. Azt mondta, hogy Meghan az egyetlen. De ez most miért fontos Tomlinson?-kérdezte Liam, és a hangjában már nem lehetett hallani az erőt, az élt. 

- Azt hiszem, hogy tartozol egy bocsánatkéréssel Niallnek-mondtam, miközben odanyújtottam az egyre közeledő Liamnek az albumot, majd ismét végigterültem az ágyon. 

Haragot éreztem. Haragot éreztem magam ellen, Liam ellen, Harry ellen és Meghan ellen is. Sőt..az egész világra haragudtam!

*Meghan szemszöge*

A hideg levegő simogatta az arcomat, miközben a takarót még erősebbre fontam magam körül. Távolodott a tél. A hó már csak néhány helyen színezte fehérre a barnás, de már zöldellő füvet, azonban a hideg nem akart elmúlni.

A szememet csípni kezdte a hirtelen feltámadt szél, s az eső illatát érezni lehetett a levegőben. Sötétség uralta a kertet, csak a verandán elhelyezkedő kis lámpa adott fényt, ami pont a hintaágy mellett helyezkedett el, amin ültem.

Annyi minden kavargott bennem, hogy szinte hányingerem volt tőle.

Érzések és gondolatok üldözték egymást a testemben....

Úgy éreztem, hogy már vagy száz éve lebegek a levegőben, s mozdulni sem tudok, aztán hirtelen zuhanni kezdek, ami még rosszabb volt, mint a lebegés, s a zuhanás már régóta tartott...

És nem tudtam, hogy mikor lesz végre vége...

Összerezzentem, amikor meghallottam valaki lépteit a hátam mögül, de amikor az illető helyet foglalt mellettem, már nem ijedtem meg, sőt nem is néztem rá.

De nem is kellett, hiszen így is tudtam, hogy ki az. Bárhol felismertem volna az illatát, bárhol megismertem volna a lélegzetvételének szabályos, olykor mégis zavarodott ritmusát.

Bárhol megismertem volna a szívének dobbanásait....

- Mesélsz róla?-kérdezte hosszú, csendes eltelt percek után.

Nem kért bocsánatot, pedig ezek szerint tudott Ashleyről. De igazából azzal, hogy nem kért bocsánatot tudtam, hogy jobban bánja, mintsem ha bocsánatot kért volna. Mert tisztában volt vele, vagy csak szimplán úgy érezte, hogy a tette nem érdemel bocsánatot...

Én viszont a naiv fejemmel megbocsátottam volna neki. Mint mindig. 

Ő nem tud róla, de mindig megbocsátom a tetteit, megbocsátom neki, hogy fájdalmat okoz nekem, hogy játszik a szívemmel.

És hogy, miért?

Mert annak ellenére, hogy próbáltam, tényleg, minden erőmmel azon voltam, hogy ne szeressem őt, annál jobban tudatosult bennem az, hogy szeretem.

Az, hogy szerelmes vagyok Harry Stylesba. De sajnos mindezek mellett...Niallbe is szerelmes voltam. 

Nem tudom, hogy az iránta érzett szeretetem, baráti szeretetem, hogy fordulhatott át szerelemmé, de nem is akartam tudni. Igazából, nem is akartam érezni azt, hogy szerelmes vagyok Niallbe. Azonban, a hidegben töltött percek hosszúsága eléggé kitisztította a fejemet ahhoz, hogy végre tisztán lássam a bennem rejlő érzelmeket.

- Amióta nincs itt, úgy érzem, hogy zuhanok. Egy olyan szakadékba zuhanok, aminek nincs alja, aminek sose lesz vége...

Nem tudom, hogy miért mondtam ki ezeket a gondolatokat Harrynek, nem mondott semmit, csak újra a kert irányába fordult.

- Néha zuhannod kell ahhoz, hogy utána szállhass.-mondta, majd mosolyogva felém nézett.

Értetlenül bámultam rá, de mielőtt megkérdezhettem volna, hogy ezt, hogy érti, arra ő már megragadt a kezem és a kert felé kezdett el húzni.

- Te megőrültél?! Hideg van és mindjárt esni fog az eső!-mondtam neki, s amikor kimondtam ezt a pár szót az eső nem esni, hanem zuhogni kezdett, ezzel végigfolyva az arcomon, benedvesítve a ruhámat, ami a vékony anyagnak köszönhetően azonnal a bőrömhöz tapadt. 

Harry egyre erősebben szorította a kezemet, ami miatt hirtelen forróság áradt szét a testemben és hirtelen nem éreztem a hideget.

Az ég felé emelte a tekintetét. Az esőcseppek végigsiklottak a nyakán, be a pólója alá, ami már így is vizesen tapadt a bőréhez.

Aztán Harry felém emelte a tekintetét. Vizes tincsei a homlokához tapadtak, szemei csillagokként ragyogtak a sötét éjszakában.

- Megtanítalak repülni.- mondta, majd elengedve a kezemet kilépett a cipőjéből, s felém nézett, hogy kövessem a példáját.

Pár perc múlva a csupasz talpam a vizes, sáros talajhoz simult, s olyan érzés volt, mintha egy felhőn állnék. Mintha semmi sem lenne a talpam alatt. Mintha a levegőben állnék. 

*Louis szemszöge*

Mindhárman a gondolatinkba roskadva ültünk Meghan ágyának a szélén. Egyikünk sem mondott semmit. 

Nem is lett volna értelme...

Az egész dolog annyira egyszerű és annyira átlátható volt. Ezeket a jeleket nem lehetett félreérteni...

Hirtelen kitárult az ajtó és egy melegítőbe öltözött, vizes hajú Meghan lépett be rajta.

- Hát ti?-kérdezte meglepetten, de egyikünk sem szólt semmit. 

- Miért nem mondtad el?-kérdeztem végül, mert ez a kérdés emésztett belülről.

Miért nem mondta el nekem?! Hiszen a kapcsolatunk tökéletes volt, már-már több szeretet préselődött a szívembe iránta, mint kellett volna....

Több, mint ami egészséges lett volna a számomra.

Meghan éppen szólásra nyitotta a szájat, amikor a mögötte elhelyezkedő ajtó kitárult és Niall lépett be rajta.

- Sajnálom...Nem kellett volna, megütnöm Harryt..-lépett be a szőke fiú az ajtón, majd megállt Meghan mellett. 

Niall keze alig néhány centire volt Meghan kezétől, semmi zavarba ejtő nem volt azon, hogy ilyen közel állnak egymáshoz, hogy majdnem összeér a kezük, de olyan furcsa érzéseket keltett bennem, mint amikor a négy fiú egyike gorombán szól hozzám, vagy megbánt. A szavakra sosem tudok visszaemlékezni, az érzéseimre viszont igen...

- Megérdemelte-mondtuk egyszerre mindhárman, s úgy éreztem, mintha elárultuk volna a csapatunk egyik tagját. Minta elárultuk volna a barátunkat...

Meghan mosolyogva nézett ránk, azonban ő nem tett megjegyzést a göndör fiúra.

Megforgatta a szemeit, majd ujjával az ajtó felé mutatott.

Tudtuk mire gondol, arra, hogy Harryvel is beszélnünk kell, mi azonban egy tapodtat sem mozdultunk.

- Na nem! Előtte mesélsz. Elmesélsz mindent. 

És a lány mesélt.... 

Nem sírva, nem zokogva, nem is könnyezve. Mosolyogva mesélte el a történteket, s bár olykor-olykor elkomorodott az arca mégsem tört meg.

- Tudom, hogy milyen elveszíteni egy testvért.-nyelt nagyot, majd mosollyal az arcán felénk nézett.

- Nem akarom, hogy elveszítsétek egymást. Nem veszíthetitek el egymást. Úgyhogy nyomás!-bökött az ajtó felé, mire Liam elismerően rám nézett, azonban én még mindig Meghan szavainak hatása alatt álltam. 

Elveszíteni egy testvért....

Végignéztem a körülöttem ülő fiúkon. A testvéreim.

*Harry szemszöge*

Nem hittem a szememnek, amikor a szobám ajtaja kitárult és Liam, Louis, Zayn és Niall lépett be rajta.

- PIZSIPARTY!-üvöltött Louis, mire felugrottam az ágyon, s pont Liammel egyszerre nyitottam ki a szekrényem ajtaját, amiben pokrócok és párnák sokasága foglalt helyet.

A One Directionos pizsipartyk legfontosabb kellékei. 

Pár perc elteltével már az egész padló párnák és takarók hegyivel telt meg,s mind a négy fiú kényelmesen süppedt bele a puha párnák rengetegébe.

Hajnali kettő volt. Mind az öten kimerültek voltunk. 

Nem azért, mert bárki számára olyan kimerítő volt a mai nap...

A barátságunk visszaszerzésébe fáradtunk bele..

De ez is egy olyan dolog volt, amiért érdemes volt küzdeni, s minél több hegyet másztunk meg, annál erősebb lett köztünk a kapocs.

Végignyúltam az ágyon, majd a párnába temettem az arcomat. Fáradt voltam. Aludni akartam...

- Harry! Láttalak ma TV-ben!-kiáltott fel Louis, mire felpattantam az ágyon és mosolyogva néztem le rá.

- Komolyan?! Hol?!-kérdeztem, s bár egyértelmű volt, hogy a csapból is mi folyunk mostanában, mégis lázba hozott minket, még mindig az a tény, ha cikkek jelennek meg rólunk, a tv-ben szereplünk...

- Az Animal Planeten.-mondta, majd mindenki nevetésbe tört ki.
Megfogtam egy, a kezem ügyébe akadó párnát, majd Louis felé dobtam.
- Nagyon vicces Tomlinson. Nagyon vicces...-mondtam, majd még egy párnáért nyúltam, ami viszont rossz irányba szállt, ezzel szétborzolva, lelapítva Zayn haját.
Riadtan néztem a fekete fiúra, mire gyilkos tekintettel nézett felém.
- Megöllek Styles! Esküszöm, hogy kicsinállak!-nézett rám, mire esetlenül kikászálodtam az ágyból, menedéket keresve valahol.
Azonban nem sikerült megúsznom Zayn bosszúját, úgyanis teljes erőből a hátamre ugrott és Tompa puffanással a párnák közé estünk.
- Kicsi a rakás!-kiáltotta Louis, mire erőtlenül felkiáltottam, Zayn súlya alatt.
- Tomlinson ha ránk mersz..!-azonban a hirtelen súlytól belém rekedt a szó.
Nem elég, hogy a két srác 500kilóját kellett cipelnem magamon, persze, hogy Liam és Niall is csatlakozni akart.
Fogalmam sincs kinek, milyen testrészek nyomodott bele a testembe, de nyőgni is alig tudtam.
- Fiúk, jól vagytok?-kérdezte egy édes hang, ami az ajtó nyikorgásával társult.
Azonban mielőtt bárki is válaszolt volna Meghan fenevetett és gondolom elég furán nézett ránk.
- Milyen érzés ennyi terhet magadon cipelni drága überhíres Harry Styles?!-kérdezte tőlem, azonban volt annyi energiám, hogy kinyútsam a kezemet és megragadva a felém közeledő csupasz bokáját, elértem azt, hogy ő is a párnák közé essen.
Azonban a hirtelen mozdulatom lelőktem Niall testét a kupacunk tetejéről, aki egyenesen Meghan testére esett.
Szerencsére Niall éppen időben nyújtotta ki a kezeit, ezzel nem érte az egész súlya a lányt.
Azonban az ajkaik alig néhány centire lehettek egymástól.
A szívem dübőrgött a mellkasomba, a kezem akaratlanul is ökölbe szorult, azonban Liamnek köszönhetően nem történt semmi Niall és Meghan közt...
De láttam, hogy nézett Meghan Niallre...
Úgy, ahogy rám, már sosem fog...
Kikászálodtam Zayn és Louis alól, majd fáradtan kúsztam el az ágyamig. A gondolatok megemésztettek belülről..
Szerencsére most nemcsak én voltam fáradt. Mindenki meggörnyedve rogyott le a párnák közé s természetesen Louis és Zayn azonnal el is aludtak.
- Éhes vagyok-hallottam meg Niall hangját, mire Liam egy egyszerű mozdulattal hozzávágott egy párnát, Niall pedig nem nyafogott tovább.
Na igen. Liam a mi apamacink, akinek jobb ha szót fogadunk.
Meghan nyugtalanul ácsorogtak az ajtó előttem.
- Maradsz?-kérdeztem tőle, mire ő boldogan bólintott.
Szerintem azóta, amióta Ashley ismét beköltözött Meghan gondolataiba, egyetlen éjszakát sem töltött egyedül.
És meg is értettem...
Odébbcsúsztam a hatalmas ágyamon, azonban Meghan inkább a Niall melletti szabad területet választotta, én pedig próbáltam úgy csinálni, mintha nekem tök mindegy lenne, hogy hol tölti az éjszakát...
Alig telt bele tíz percbe, márcsak szuszogást hallottam körülöttem.
Megnyugodta fújtam ki a levegőt és elmosolyodtam azon, hogy mindenki itt van aki fontos...
A négy testvérem, akiket ismét visszakaptam, s ezzel kicsit ismét közelebb kerültem önmagamhoz. Ahhoz az önmagamhoz, aki a hírnév miatt egyre jobban kezdett szétfosznlani.
És Meghan.....
Minden olyan tökéletes volt. Túl tökéletes. Mint a vihar előtti csend...
Mosolyogva csuktam le a szemeimet, azonba hirtelen villámcsapásként ért a gondolat, hogy Taylor ki is ment a fejemből...

Hajnali négykor mozgolódásra ébredtem. Pont láttam, ahogy Meghan kislányos, de mégis nőies alakja kicsusszan az ajtó nyitott, apró résén.
Nem bírtam nemet mondani annak a vágynak, hogy ne kövessen őt. Kikeltem az ágyamból, s ügyelve arra, hogy egyik srácot se ébresszem fel, kikecmeregtem a folyosóra. Pislógtam párat, mert a sötétben nehezen láttam bármit is, aztán észrevettem, hogy a fürdőszobából fény szűrődik ki.
Megindultam az ajtó felè, majd mikor elé értem benézett a félig nyitva hagyott ajtón.
Meghan a csapnak támaszkodva nézett bele a hatalmas tükőrbe, s miközben a füle mögé tűrte a haját, hatalmasat sóhajtott. A testem bizsergő kezdett, miközben Meghan alakját néztem pár percig.
- Nem tudsz aludni?-kérdeztem tőle, miközben beléptem az ajtón és azonnal a kád széle felé vettem az irányt, s leültem rá.
Meghan megrázta a fejét, majd felém fordult.
Most először láttam teljesen összetörtnek.
- Egyáltalán nem látszom erősnek ugye?-kérdezte tőlem, miközben keserűen felnevetett.
- Túl sokáig voltál erős-mondtam, majd a felismerés a szívemhez csapódott.
Ha nem lettem volna akkor pöcs, akkora féreg vele, akkor Meghan most nem lenne ennyire összetört. Akkor csak kevésbé látszana ilyenek. Ilyen elhagyatottnak.
Akkor vele lehetnék...
- Meghan én bocs..-kezdtem volna bele, de Meghan szó szerint a számra tapasztotta a kezét.
- Harry! Ne kérj bocsánatot! Nem szokás bocsánatot kérni, ilyen dolgokért. Megtettük és kész. Ne kérj bocsánatot, azért amit megtettél.-mosolyodott el, majd észrevéve közelségünket hátrált tőlem egy lépést.
Azonban egy határozott mozdulattal felálltam, ezzel közelebb kényszerítve magamhoz őt.
A kezemet lassan csúsztattam a derekára, s a tenyerem lüktetni kezdett.
Tűz lovaglott végig a testemen, majd közelebb húztam magamhoz Meghan testét.
- Akkor ezért sem kérek bocsánatot..-suttogtam, majd az ajkaim az övéhez érintettem.
Hiába tagadtam, szükségem volt rá. Olyan volt nekem mint egy drog. Egy drog, mely tiltott volt, amelyet nem kaphattam meg mindig. Mégis, amikor megérezhettem amikor hozzá juthattam olyan volt, mintha a mennyekbe emelkednék.
Nem voltam benne biztos, hogy szeretem őt...
De ajkai érintése égette a számat, s az egész testem égni kezdett.
Vágytam rá. Mindennél jobban vágytam rá....