11.~Második Rész: Mindig ugyanaz maradsz~

 

*Meghan Szemszöge*

Érezted már úgy, hogy egy olyan döntést kell meghoznod, ami hatással lehet az egész további életedre? 

Amit miatt embereket veszíthetsz el? Ami miatt új barátokat szerethetsz? 

Ami miatt egy új életet kezdhetsz? 

Ami miatt egy új fejezetet nyithatsz meg?

Abban a pillanatban, amikor kiléptem a New-Yorki házunk ajtaján, ahol felnőttem, ahol az eddigi életem zajlott, pont ezt éreztem. És ez-az érzés felszabadító volt. Mert tudtam, hogy csak rajtam múlik, hogyan alakulnak a dolgok a további életemben. 

És tíz perccel ezelőtt egy összetört, könnyen sebezhető kislány lépett be a bejárati ajtón, ami mindenki és minden elől sírva menekült el, most viszont egy magabiztos, boldog lány lépett ki rajt, aki szembeszáll a problémáival és nem hagyja, hogy bármi vagy bárki is legyőzze. 

- Na indulhatunk?- kérdezte Niall, amikor bepattantam mellé a kocsiba.

Mosolyogva bólintottam egyet, majd a szemem csúsztattam a napszemüvegemet, mivel New-York utcáira kezdett beköltözni a tavasz.

Még egy utolsó pillantást vetettem a hatalmas családi házra, majd egy nagy sóhaj kíséretében engedtem, hogy kiáramoljanak belőlem az érzések...

-Köszönöm.-mondtam a szépen mosolygó lánynak, amikor kivettem a kezei közül a két repülőjegyet, amit természetesen Niall foglalt az első osztályra. 

Ami valljuk csak be, eléggé megijesztett. 

Még sosem utaztam első osztályon. Azt se tudom, hogy néz ki, azt se tudom, hogy ott, hogyan kell viselkedni. Egyáltalán lehet ott rendes hétköznapi ruhát viselni vagy estélyit kell?! 

Éppen a "Niall-kioktató" szövegemet ismételgettem magamban, amikor megpillantottam őt. 

Ugyan ott volt ahol hagytam, de mégis más volt. Ragyogott. És olyan boldognak látszott, mint még soha.

Hatalmas mosollyal az arcán hajolt le az alig 10-11 éves kislányokból álló csoporthoz, hogy átölelje őket, vagy éppen képet készítsen velük, esetleg csak váltson pár szót velük.

Mosolyogva néztem a jelenetet, és a kislányokat, akik minden értelemben felnéztek az ír fiúra.

És most először szembesültem igazán azzal a ténnyel, hogy Niall tényleg szuper híres...

Lehet, hogy ez így elég viccesen hangzik, de tényleg így volt.

Mert amióta megismertem Niallt, sosem tudtam úgy tekinteni rá, mint "Niallre a One Directionból".

Mindig is csak simán Niallként tekintettem rá...

Most viszont ott állt, tőlem alig pár méterre NIALL A ONE DIRECTIONBÓL, csupa nagy betűvel, és éppen rám mosolygott.

Annyira zavarba jöttem az angyali mosolytól, hogy kiejtettem a kezemből a jegyeket. Égővörös arccal hajoltam le összeszedni őket, majd miután sikerült, és a vörösségem is elmúlt valamennyire, csatlakoztam Niallhez és az egyre gyorsabban növekvő rajongótáborához. 

- Úristen! Te vagy Niall?! Niall a One Directionból?!-futottam felé üvöltözve, majd amikor közel értem hozzá aprókat szökkenve lefékeztem előtte.

- Kaphatok egy autogramot?- könyörögtem, nyüszítettem  neki, ami számomra nagyon is szórakoztató volt.

Niall pár percig csak értetlenül meredt rám, majd megforgatta a szemeit, elmosolyodott és egy határozott mozdulattal a derekam köré fonta kezeit és közel húzott magához. 

A szívem hirtelen gyorsabb ütemet vett fel, ami még számomra is megmagyarázhatatlan volt. Mintha tegnap óta az érzékszerveim minden akaratom ellenére reagálni akarnának Niall minden egyes mozzanatára. 

Ölelő karjai a ruhámon keresztül is égették a bőrömet, lehelete pedig finoman csiklandozta az arcomat, miközben közel hajolt a fülemhez.

- Félek, túl nagy hatással lenne rád egy autogram és az életemre törnél-suttogta a fülembe, mire a mellkasára fektettem a tenyereimet és egy erőset taszítottam rajta.

- Te idióta!-nevettem fel némi felháborodottsággal a hangomban, majd még erősebben próbáltam ellökni magamtól Niallt, de egy tapodtat sem mozdult mellőlem.

Helyette pimasz mosollyal bámult rám, majd egy apró puszit nyomott az arcomra, ami hatására összerezzentem és nevetve megráztam a fejemet.

És egészen addig a pillanatig el is felejtettem, hogy hol vagyunk éppen. 

Ugyanis hirtelen vakuk fénye, kamerák csattogása és kérdések záporát hallottam meg magam körül.

- Azt hiszem jobb ha futunk-jelentette ki a szőke fiú, boldog, kalandvágyó hangon, majd a kezemre kulcsolta a kezét és rohanni kezdett, maga után húzva engem.

Fáradtan, de mégis abszolút jókedvvel dőltem le az első osztályon elhelyezkedő székemben, ami annyira nem is volt ijesztő, sokkal inkább élvezhető.

- Szóval. Első rohanás, bujdosás a paparazzók és a riporterek elől: pipa.-vázoltam fel a helyzetet a mellettem ülő Niallnek.

- Mit gondolsz, hányszor kell még ezt átélnem? Mert ha sokszor, akkor jobb lesz ha kicsit edzek rá- tettem hozzá a kijelentésemhez, mire Niall felém fordította a tekintetét és kisfiúsan felnevetett. 

- Hát ez attól függ, hogy mennyit akarsz majd velem lógni. Velünk-mosolygott rám, de nekem abban a pillanatban le is fagyott a mosoly az arcomról. 

Velünk. És a velünkbe beletartozott Harry is, és most már talán Taylor is, hiszen ők már összetartoznak...

Bármennyire is szerettem Niallt, Louist és most már Zaynt is, egyszerűen képtelen voltam arra, hogy erősebb legyen ez a szeretet, amit irántuk érzek, mint az a lüktető, maró, égető fájdalom, amit Harry miatt éreztem.

- Még mindig szereted őt, ugye?- kérdezte tőlem, elhalkuló, visszafojtott hangon.

Ez csak egy egyszerű pszichológiai kérdés volt.

Nem egy név, csak úgy. megemlítve. 

És mégis valaki hirtelen eszedbe jut, e-kérdé hallatán.

De én nem akartam, hogy ő jusson eszembe. 

Ahogy soha nem is akartam beleszeretni, soha nem is terveztem..

De most először éreztem egy hatalmas, erős, szinte fojtogató késztetést erre, hogy megpróbáljak kiszeretni belőle. 

De vajon ez lehetséges?
Képesek lennénk csak úgy kiszeretni valakiből? Mintha soha nem is éreztünk volna iránta semmit?

Nem. Ez lehetetlen. Mert ha sikerül is, a szívem egy aprócska része, akkor is szeretni fogja, egy aprócska része, akkor is vele akar majd lenni..

- Fogalmam sincs, hogy mit érzek-sóhajtottam nagyot , majd egy aprócska mosolyt villantottam Niall felé, aki azonban nem nézett rám, csak bámulta összekulcsolt ujjait, majd hirtelen megszólalt.

- Ha miattam nem mered neki bevallani, hogy mit érzel, ha csak az miatt nem teszed meg, mert nem akarsz nekem fájdalmat okozni, akkor csak, hogy tudd, hiába aggódsz miattam. Mert már nem szeretlek úgy, mint akkor. Mármint ez nem azt jelenti, hogy nem szeretlek a szívem minden szeretetével, csak már nem szerelemből teszem. És nem azért, mert nem akartalak úgy szeretni, hanem azért, mert el kellett, hogy engedjelek. És lehet, hogy bitang nehéz volt kiszeretni belőled, de azt hiszem, hogy így mindig sokkal könnyebb.

Ohh...szóval mégsem olyan lehetetlen csak úgy egy-kettőre kiszeretni valakiből. 

Niall várta a válaszomat, vágyott rá, mégsem adtam neki.

Az út további részén már csak azon tudtam törni a fejem, hogy mi baj lehet velem...

Napokkal ezelőtt ölni tudtam volna azért, hogy  Niall ezt mondja nekem és én elmondhassam Harrynek, hogy mit érzek iránta.

Most viszont csak mérhetetlen nagy keserűséget éreztem.....

-Hagyd már! Egyedül is elbírom!-szóltam rá Niallre, talán túl kemény hangon.

-Oké. Egész úton hozzám se szóltál. Rám se néztél. Mégis mi bajod van?!-kérdezte tőlem cinikusan, de mégis hallani lehetett a kétségbeesést a hangján.

Mégis mi lett volna a bajom?! Semmi bajom nem volt. Egy aprócska sem...

Vagyis inkább olyan nem, amit meg szerettem volna osztani vele.

- Semmi bajom sincs Niall!-csattantam fel újra, majd egy határozott mozdulattal kitéptem Niall kezéből a hatalmas táskám.

Igazából arra vártam, hogy visszaveszi a kezemből a dög nehéz táskát, így bizonyítva azt, hogy nem érdekli, hogy bunkó és kissé ellenséges vagyok vele, ő akkor sem hagyja, hogy egyedül küszködjek, és akkor is segít nekem.

Azon nem így lett, így aztán szó szerint vonszoltam magam után a hatalmas cuccom.

A Londoni repülőtér....

Az első alkalommal, amikor itt voltam, azt kívántam bárcsak máshol lehetnék.

Akárhol, csak ne itt...

Most viszont sehol sem lettem volna szívesebben.

Mert most úgy éreztem, hogy hazaértem...

-Segítsek becipelni a cuccod, vagy még mindig sértődött kislányt játszol?-kérdezte tőlem Niall, miközben feltűnően jól szórakozott azon, hogy már vagy tíz perce próbálom kirángatni a nehezebbnél, nehezebb táskáimat a kocsi csomagtartójából. 

Pár percig még küszködtem, majd kénytelen voltam megadni magam.

-Igazából...megköszönném, ha segítenél-néztem rá a mellettem álldogáló szőke srácra, akinek arcán azonnal győztes mosoly jelent meg.

Megforgattam a szemeimet, majd hosszú órák óta most először mosolyogtam rá Niallre.

Félő érzés fogott el, amikor rátettem a kezemet a hideg, fagyos kilincsre. 

Jobb lett volna elfutni vagy elbújni egy kis időre, de nem tehettem meg...

Így hát becsuktam a szemeimet, vettem egy mély levegőt, majd beléptem  a házba és azonnal megcsapott a meleg, párás levegő. 

Egy pillanatra úgy éreztem, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet itt lenni, de amikor a mellettem álló Niall bátorítóan rám mosolygott, mégis úgy éreztem, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. 

Pont ezért, bátor léptekkel indultam meg a nappali felé, ahol különös látvány tárult a szemem elé.

Ugyanis Liam, Louis, Zayn, Harry, Taylor, apa és Anne is kis helyiségben tartózkodott. 

Liam a földön feküdt és egy füzet fölé görnyedt, amire lelkesen firkált, ha jól láttam dalcímet és tisztán kivehető volt a lap tetején ékeskedő "Take Me Home Tour" felírat. 

Louis és Zayn a telefonjukat nyomogatva váltottak egyik zenealapról a másikra és néha-néha beleénekelték az éppen aktuális sort.

Harry a kanapén terült el, ölében a szőke rémálmommal, és mindketten a kezükben lévő telefon kijelzőjén nézték a Twitterüket. Ha jól láttam Harry éppen pár rajongó kérdéseire válaszolgatott. 

Apa újságot olvasott az egyik fotelben, Anne pedig éppen egy főzőműsort nézett amiből szerény véleményem szerint semmit sem hallott, Louisnak és Zaynnek köszönhetően.

Amikor végignéztem a társaságon, kissé fájó érzés fogott el. 

Mi keresnivalóm van itt? Egyáltalán ide illek? 

Az érkezésünket senki sem vette észre, mivel túlságosan is lekötötte őket éppen az, amit csináltak. 

Hangosan megköszörültem a torkomat és alig pár másodperc alatt, minden szem rám szegeződött. 

Mindenki engem nézett. És hosszú percekig senki nem szólt semmit, majd Louis arcára egy hatalmas mosoly kúszott és ő indult meg felém először. 

- Tegyél le!-visítottam, miközben erősen szorítottam a nyakát.

- Pedig már reménykedtem, hogy soha többé nem kell látnom a helyes kis pofidat- ironizált nekem, majd amikor éppen a vállába akartam boxolni, elkapta a kezem és ismét magához húzott. 

Beszippantottam Louis édeskés illatát, majd suttogni kezdtem.

- Akkor nem haragszol?-kérdeztem tőle, arra célozva, hogy nem búcsúztam el tőle. 

Féltem a választól. Rettegtem tőle. 

Azonban Louis nem válaszolt...

Csak még erősebben magához húzott.

- Hiányoztál kicsi lány-suttogta, én pedig a vállába mosolyogtam.

Lehet, hogy nem kaptam választ Lousitól a kérdésemre, de mégis tudtam, hogy mit gondol.

Azt, hogy fontosabbnak és többnek tartja a barátságunkat annál, mintsem, hogy minden egy kis ballépésemen kiakadjon.

Amikor Louis végre kilógta magát rajtam, Zayn állt fel a földről és vonakodva, de felém sétált.

Látszott rajta, hogy erősen gondolkozik azon, hogy megöleljem engem vagy sem, így hát mosollyal az arcomon tettem egy lépést felé és kissé a nyakába vetette magam.

- Jó újra látni-mosolygott rám, majd utat engedve apának odébb sétált.

- Kicsim?-nézett rám könnyes szemekkel, amit sosem sosem értettem, miért tesz. Valahányszor meglát engem, mindig könnyfátyolba úsznak a szemei, mintha már ezer éve nem látott volna. 

- Apa-mosolyogtam rá, majd a nyakába ugrottam, mire ő felnevetett, és erősen megszorongatott. 

- Mit keresel itt?-kérdezte tőlem, amikor végre valahára elengedtük egymást.

- Csak nem akartam otthon maradni. Én-sóhajtottam egy nagyot, kis szünetet tartva- tudok anyáról és...-de apa nem hagyta, hogy befejezzem, helyette inkább újra átölelt.

Nem vártam el senki mástól, hogy köszöntsön engem, azonban Liam egy apró mosollyal az arcán intett nekem.

Anna pedig fürkészve figyelt engem a fotelből.

Szerintem ő maga sem tudtam, hogy most pontosan, hogyan is viszonyulok hozzá.

Ezért elé léptem és feltettem azt a kérdést, amit neki kellett feltennem. 

- Anne. Nem bánnád, ha ideköltöznek?-néztem le rá, mire ő a szája elé kapta a kezét és teljesen meghatódva vetette rám magát.

- Oh. Meghan. Hogy bánnám-e? Hogy juthat ilyen eszedben?-nézett rám mosolyogva, nekem pedig hatalmas kő esett le a szívemről.

Talán Anne mégsem az, akinek hittem. 

Talán soha nem úgy kellene elítélnem az embereket, hogy nem hagyom nekik, hogy megmutassák, nem azok, akiknek gondolom őket. 

Miközben még mindig Anne kezét szorítottam, valaki hirtelen felkapott a hátára, én pedig nevetve, rugdalozni, csapkodni kezdtem.

- Tegyél le! Kérlek Niall! Megfulladok!- mondtam neki, a saját nevetésemmel harcolva.

Végül sikerült meggyőznőm, és pár perc múlva biztos talajt érezhettem a lábam alatt. 

- Hát, azt hiszem, most már nem szabadultok meg tőlem-néztem a gyönyörű szempárba, ami boldogan csillogott.

- Ki akar-kérdezte tőlem mosolyogva, de a szemébe hirtelen megcsillant valami...

Egy érzés...

Ami nem tudtam, hogy mit jelenthet, azonban mire rájöhettem volna, ismerős hang csendült fel a hátam mögül.

- Ez most komoly?! Lenyúlod a legjobb barátomat, bocs barátaimat, eljátszod az anyámnak, hogy kedveled őt, amikor mindenki rohadtul tudja, hogy a kezdetektől fogva nem kedvelted és ha ez még nem lenne elég, még az otthonomat is elveszed tőlem!-hallottam meg Harry agresszív, sokatmondó hangját közel hozzám, majd megfordultam és a szemébe néztem.

- Harry, én..-mondani akartam neki, hogy én nem akartam elvenni az életét, sose ez volt a célom, nem akartam elvenni a barátait, nem is vettem el őket, de Harry nem hagyta, hogy befejezzem.

- Tudod, most már értem, hogy a szüleid miért nem csináltak még egy gyereket- nevetett fel keserűen- azért, mert egy ilyen testvér mellett tuti megölte volna magát! Inkább a halál, mint az, hogy a testvéred legyek!-üvöltött, hozzám pedig ólomként csapódtak a szavai.

A szívem marni kezdett, a szemem ismét égni kezdett, de amikor éppen kitört volna belőlem a zokogás, Niall mellém lépett és meglendítve az öklét egy hatalmasat behúzott a vele szembe álló göndör fiúnak.

Mindenki rezzenéstelen arccal figyelte a jelentet, csak apa nézett úgy Harryre, mint Niall. Csak ők tudták, mint is mondott. Csak ők érezték rajtam kívül a szavainak, fájdalmas súlyát. 

- Ember te megvesztél?!-üvöltött Liam, amikor Niallre nézett, majd vissza a vérző orrú Harryre. 

Azonban Niall nem mondott semmit, ismét Harry felé lépett, de Louis időben nyúlt a már majdnem lendülő keze után. 

Én csak álltam ott, megsemmisülve, Harry szavai pedig, mint mindig, visszhangoztak a fejemben, minden egyes apró helyet bejártak. 

Futni kezdtem. Nem akartam, hogy Harry lássa, hogy ismét tört döfött a szívembe, amit ezerszer forgatott meg, alig pár perc alatt. 

A szobámba beérve, bevágtam az ajtót és a kemény fán lecsúsztatva a hátamat, a földre zuhantam. 

Zokogtam. Úgy zokogtam, mint régen. Mint a régebbi itt töltött napokban..... 

Úgy zokogtam, mint a régi Meghan....

Érezted már úgy, hogy meg akarsz változni? Hogy más akarsz lenni? Hogy egy olyan ember akarsz lenni, amilyen igazából nem lehetsz? Hogy talán meg is tudsz változni, alig pár perc leforgása alatt? Hogy képes vagy egy teljesen új embert faragni magadból? Hogy egy olyan ember lehetsz, amilyen akarsz?

Én éreztem... 

Azonban ez nem volt igaz. Bármennyire is akartam más lenni, bármennyire is akartam az ellentéte lenni önmagamnak, most rájöttem, hogy ez nem lehetséges. 

Nem változtathatom meg önmagamat. 

Nem felejthetem el, hogy ki is vagyok valójában....

Tehetsz úgy, minta más lennél, megpróbálhatsz olyan lenni, mit amilyennek mások akarnak látni, megpróbálhatsz olyan lenni, mint amilyennek saját magadat akarod látni. 

De bármilyen erősen is próbálkozol, bármilyen erősen is küzdesz....

Mindig ugyanaz maradsz....

És ez lenn a 11.Rész Második része!:)) 

Remélem annak, ellenére, hogy semmilyen se lett, tetszett. 

Mindig szoktam könyörögni azért, hogy írjatok megjegyzést, azonban most nem teszem.

Mert nem érdemlem meg. És tisztában vagyok vele.:) 

Úgyhogy csak megemlítem, hogy rendszeres olvasónak még mindig fel lehet iratkozni, aki még nem tette meg..

És egy olyan kérdésem lenne, hogy a 12.Részt mikorra szeretnétek?:) Mert egy kis javítás és pótlás itt-ott és az is kész van!:) 

Xoxo:*