11.~Első rész: És most jött el az a pillanat, hogy eldöntsem, hol szeretném elkezdeni az új életemet~

*Meghan szemszöge*

Miután Niall felajánlotta, hogy aludjak nála a szállodába természetesen elfogadtam az ajánlatot, mivel se kedvem, se erőm nem volt ahhoz, hogy hazamenjek. Főleg azért nem, mert nem tudtam, hogy még ott van-e az a valaki, aki történetesen anya főnöke és azóta ismerem amióta világ a világ... És innentől kezdve szerintem ezt a történetet nem is érdemes tovább kommentálnom. 

Ezzel az aludj ott a szállodába a (nagybetűs) ismétlem (nagybetűs) NIALL HORANNAL csak egy aprócska kis aggályom volt.

Aprócska?! 

Inkább hatalmas.

De meghallgattattak az  imáim és a szállodai LAKOSZTÁLYBAN, nem csak egy szimpla szállodai kis szobában ágyal meg stb, szükséges dolgokkal, hanem egy egész LAKOSZTÁLYBAN külön szobám volt. Igaz, hogy nem volt a legjobb érzés hajnalban beesni az ágyba, de semmire sem vágytam jobban csak arra, hogy elmeneküljek messzire, az álomvilágomba, és mindent kizárjak ami mostanában körülöttem zajlik. 

Szerencsére nem kellett a koszos és már szinte elviselhetetlen ruháimba aludnom, mert Niall gondolt rám és így történt az, hogy egy belebújhatós kapucnis felsőben aludtam el, miközben Niall illata elkezdte átjárni az egész testemet és hirtelen álomba merültem, ami hosszú, eseménydús órák után eszméletlen jól esett. 

Csakhogy hirtelen verejtékező homlokkal, tűzforró testtel riadtam fel. Alig kaptam levegőt és úgy éreztem, hogy képes lennék akár most azonnal összeesni. 

Ugyanis egész éjjel rémálmok gyötörtek, sőt inkább kínoztak. 

Emlék képek. Ahogy Ashley és én nevetünk, ahogy elbújunk apáék elől, ahogy kergetőzünk a kertben, ahogy a viharos esős éjszakán a paplan alá bújunk és egymást átölelve nyugtatgatjuk a másikat, hogy a vihar nem bánt minket, hogy mi erősebbek vagyunk nála.

A lelkem sírt, zokogott, sőt talán már haldoklott is ezektől az álmoktól.

A halála után sokáig gyötörtek ilyen álmok, néha még nappal is.De sosem akartam felfogni, hogy már nincs itt. Egyszerűen mindig is lehetetlennek éreztem azt, hogy nincs mellettem. Mindig olyan természetes volt, hogy mindig ott volt ahol lennie kellett. Velem..

És ami régen olyan természetesnek tűnt, most már csak egy távoli emlék, amit legszívesebben visszarángatnék a jelenbe... 

S ha nem lett volna elég, hogy megküzdjek ezekkel az égető fájdalmat okozó emlékekkel volt még bennem valami...

Valami, ami nem olyan volt, mint az, hogy vissza akarom kapni Ashleyt. Mert 17 éves fejjel már tisztában vagyok azzal, hogy ez lehetetlen. Már csak a szívemben él tovább...

És az a valami Harry és Taylor volt. Mivel ez az "eljegyzem Taylort" dolog igenis lehetségesnek és valósnak tűnt. Bár természetesen ezt a számomra igenis FONTOS dolgot úgy kezeltem, ahogy szoktam. Gyerekesen. Egy rossz viccnek vettem az egészet, pedig tudtam, hogy nem az, még akkor sem, ha nem is áll olyan biztos alapokon ez a hatalmas Styles-Swift szerelem. 

De igazából, hogy is viselem azt a hírt, hogy Harry eljegyzi Taylort? 

Azt hiszem a legjobb kifejezés az lenne, ha azt mondanám, hogy jobban, mint kellene. Igazából a fájdalmam lehetne sokkal nagyobb is, zokoghatnék sokkal keservesebben is, széttörhetnék a szívem sokkal erősebben is, és utálhatnám sokkal jobban is az életet. 

De egy dolog miatt nem tettem így: 

Mert tudtam, hogy nem változtatna semmin.. 

Hiába sírnék, zokognék át éjszakákat, napokat, heteket, hónapokat, ne adj isten talán éveket is, nem változtatna semmin. Harry akkor is szeretné Taylort, Taylor akkor is szeretné Harryt, Harry akkor is eljegyezné Taylort, és Harry akkor se szeretne engem, és Harry akkor is Harry Styles maradna, a testvérem...

Azt hittem, hogy sikerült lerendeznem ezeket a dolgokat annyira magamban, hogy el tudjak aludni, legalább pár órára, vagy pár percre, de nem tudtam. 

Pár percig, pár hosszú percig csak forgolódtam az ágyban, hol a plafont bámultam, hol csak simán a falat fixíroztam  de aludni természetesen semmit se aludtam, sőt a szememet sem csuktam le. 

Aztán egy hirtelen Meghan Chase féle elhatározástól vezérelve kipattantam, vagyis inkább kibuktam az ágyból és a teljesen leengedett redőnyöknek köszönhetően a falat tapogatva kibotorkáltam a nappaliszerűségben, majd szerencsésen kikerültem az ott található bútorokat és az egyik közeli ajtó felé kezdtem lépkedni, ügyelve arra, hogy ne rúgjak bele semmibe, ami fájdalmas lehet.

Ugyan lassan, de mindenféle sebesülés nélkül odaértem az imént említett ajtó elé, majd halkan megkopogtattam azt. 

Nem vártam választ a túloldalról, mégis kaptam egy halk-rekedtes: "Gyere csak"-ot. 

Benyitottam az ajtón és kissé szajhának éreztem magam az miatt, hogy egy francia bugyiban és egy térdig érő felsőben sétafikálok át egy srác szobájába hajnalok hajnalán, de jelen helyzetben igazából ez sem érdekelt. 

Óvatosan átléptem a küszöböt, majd a félhomályban megláttam Niallt, ahogy fáradtan néz rám, félig ülve, félig fekve az ágyban, és bármennyire is akartam mondani valami elfogadhatót, hogy megmagyarázzam neki, hogy mit is keresek itt, egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, mert akkor már olyan szinten nyomasztott minden, hogy éreztem, ha csak kinyitnám a számat, zokogni kezdenék. 

- Nem tudsz aludni?-kérdezte tőlem hirtelen Niall, majd feljebb csúszott az ágyon és fáradt tekintete azonnal tüzessé, aggódóvá változott. 

Megráztam a fejem és addig tartott az, hogy erős voltam. Kitört belőlem a zokogás és szinte alig bírtam abbahagyni a fejem csóválást, sőt egyre gyorsabban ráztam azt. Reménykedve abban, hogy enyhíti a fájdalmam..

Utáltam, hogy mindig sírok előtte. Utáltam, hogy Niall mindig, de mindig látja a gyenge, sebezhető, szinte darabokra tört énemet. De mostanában nem tudtam megállni azt, hogy tartsam magam az erős, mint a vas, kemény, mint a jég elvemhez. Egyszerűen képtelen voltam rá.

- Gyere ide- nyújtotta felém a kezét, én pedig olyan gyorsan szüntettem meg a köztünk lévő távolságot, hogy levegő sem maradt köztünk. 

Már nedves, könnytől áztatott arcomat fúrtam bele Niall, meztelen mellkasába, aki közben a hajamat simogatta és erőteljesen húzott magához, mint mindig.

- Tudom, hogy nehéz-suttogta nekem, majd eltolt magától és a szemembe nézett. 

- De túl leszünk rajta. Ketten, együtt. Oké?-mosolygott rám, majd egy hirtelen mozdulattal a fejemre húzta a csukját, de annyira, hogy az orromig se láttam hirtelen. 

Felnevettem. Hirtelen az oly nehéz, szinte gyötrő súly, könnyebb lett.

Niall mosolyogva nézett rám, majd felhúzta a takaróját és magabiztosan rám nézett.

- Itt maradsz? Talán itt jobban tudsz aludni.-kérdezte tőlem és akár le is támadhattam volna, hogy milyen perverz állat, de nem tettem, mert Niall nem volt olyan, mint a többi srác.

Nem azért kérdezte meg, mert mindenáron velem akart aludni, vagy mindenáron azt akarta, hogy igenis elérje azt, hogy beleszeressek. Vagy mert azt akarta, hogy szóval köhööm....

Egyáltalán nem ezért. Hanem azért, mert tudta, hogy szükségem van rá, és azért, mert szinte biztos vagyok benne, hogy semmi áron nem akarta, hogy ilyen állapotban egyedül töltsem az éjszakát és ne tudjon figyelni rám. 

Így hát rábólintottam Niall ajánlatára, és pár másodperc múlva már a meleg, friss öblítő és Niall illatú ágyban néztem, ahogy Niall mellkasa fel-le mozog és szinte ritmusra szuszog. 

Nem ölelt át, sőt még közel sem feküdt hozzám. Csak mellettem volt. Ahogyan én akartam, ahogyan ő is akarta. 

Pár röpke, de mégis hosszúnak tűnő percig néztem Niallt, ahogyan a szőke haja tökéletlenül, borzosan, szerteszét áll a fején, ahogy a szempillái megremegnek, amikor levegőt vesz, ahogyan a szája sarkában ott bujkál egy aprócska mosoly, ami mindig itt van. Még a legszomorúbb pillanatokban is. 

És aztán hirtelen egy aprócska fénysugár szűrődött be a redőny rései között, megvilágítva egyenesen Niall arcát, s ha csak egy aprócska pillanatig is, de a mellettem fekvő fiú ragyogni kezdett. Mintha egy angyal lenne....

Aztán hirtelen rájöttem valamire. Amikor apához kerültem és Niall egyenesen beesett az ajtómon, éreztem, hogy megváltozott valami. És ez most, nem az a csöpögős szöveg, hogy megváltoztatta az életem, totálisan beleszerettem és hasonló süket dumák. 

Nem. Ez egyáltalán nem az. Mert aznap, amikor megismertem őt, megszűnt. 

Nem is vettem észre, de megszűnt. 

Megszűnt a bennem lévő hatalmas űr Ashley halála miatt.... 

És eddig fel sem tűnt....

Egy aprócska könnycsepp folyt végig az arcomon, ahogy az alvó angyalomat figyeltem, és abban a pillanatban tényleg nem érdekelt semmi. 

Közel húzódtam Niallhöz, és a mellkasára hajtottam a fejem, miközben erősen átöleltem. 

Éreztem, ahogy Niall teste megfeszül, és féltem, hogy felébresztem, de nem így történt. 

Tovább aludt, mintha mi sem történt volna. 

Csak a szíve dobogása lett gyorsabb és sokkal hangosabb, mint eddig.

Reggel arra ébredtem, hogy mocorog a párnám. De ha ez nem lett volna elég furcsa, még beszélt is.

- Nincs semmi gondom ezzel a helyzetet, sőt élvezem is, de mindjárt kibököd a tüdőmet a könyököddel.-nyöszörgött Niall, én pedig felnevettem. 

- Neked is jó reggelt-vágtam hozzá egy párnát, amely a kezem ügyébe került, de továbbra sem moccantam Niall kényelmes mellkasáról.

- Oké. Te akartad-mondta Niall, mire nekem kipattantak a szemeim, de pont abban a pillanatban, amikor futni készültem volna, Niall egy egyszerű mozdulattal a hátamra fektetett és felém hajolt. Nem tudom mit tervezett, ahogyan azt sem, hogy akart megbüntetni, de amikor felém hajolt és szemei az enyéimbe furódtak a kisfiús mosolya eltűnt és komoly tekintettel nézett rám.

Próbáltam levenni a szemem róla, próbáltam nem rá nézni, de képtelen voltam rá. Hosszú percekig csak bámult rám, miközben lehelete csiklandozta az arcomat.
Egyik ujja végigfutott az arcomon, égető, bizsergő érzést hagyva maga után.
A szívem gyorsabb ütemre kapcsolt és most először akartam őt. Akartam, hogy megcsókoljon, hogy egyetlen egy csókja megszüntessen minden fájdalmat, ami bennem van. Mert ő képes volt rá...
De nem csókolt meg. Talán nem is akart.
Csak közel hajolt hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra, majd lemászott az ágyról és kisétált a szobából, egyedül hagyva engem.

- Oké, oké, oké. Mégsem. Menjünk vissza. Nem megyek be.- estem kétségbe, amikor Niall lefékezett a házunk előtt.
Nem akartam látni anyát, nem akartam beszélni vele, egyszerűen csak elakartam menni. Bár vicces, mert mostanában mindenhonnan menekülni akartam.
És ez nem volt megoldás. Nem volt megoldás, hogy minden honnan, mindenki elől sírva elrohanok, mert azt hiszem akkor minden megoldódik.
De most rájöttem, hogy ez nem így volt. Ez nem volt ilyen egyszerű. Muszáj volt szembenéznem a nehézségekkel.
Bármennyire is nem akartam.
- Megvársz itt?-néztem rá Niallre, aki a kérdésem hallatán egy elismerő mosollyal ajándékozott meg, majd egy aprót bólintott.
Kikecmeregtem a kocsiból és tetetett magabiztossággal megindultam a bejárati ajtó felé.
Éppen leakartam nyomni a kilincset, amikor kitágult előttem az ajtó és anya szó szerint a nyakamba vetette magát.
- Édes istenem. Annyira aggódtam. Hol voltál?-kérdezte aggódva, majd betessékelt a házba.
És amint beléptem a nappaliba, kezdődött az oktatás. Hogy mennyire felelőtlen vagyok, hogy nem szóltam neki, hogy hazajövök, hogy nem jöttem egyből haza, hogy nem hívtam fel, hogy nem vettem fel a telefont, hogy apától kellett megtudnia, hogy jövök haza, hogy ezek után soha többé nem fog megbízni bennem, hogy történhetett volna velem valami, hogy 17 évesen nem szabadna így viselkednem, hogy soha többé nem mehetek sehova, hogy csalódott bennem, hogy nem gondolta volna, hogy ilyen vagyok, hogy ő nem ilyennek nevelt, hogy ő nem akarta, hogy ilyen legyek, hogy hallotta, hogy neveletlenül viselkedtem apáéknál, hogy szégyent hoztam rá, hogy nem ezt várta tőlem, hogy miért nem lehetek olyan, mint régen, hogy miért nem lehetek normális gyerek, hogy miért nem tudok olyat cselekedni ami miatt büszke lehet rám, hogy miért nem vagyok Ashley.....
Anya szavai rendesen mellbe vágtak. De nem sírtam, nem könnyeztem, csak erős voltam.
- Egész életemben azt akartam, hogy büszke legyél rám! Minden döntésemmel, minden sikeremnél és minden egyes kudarcomnál az jutott eszembe: "Vajon most mit gondolhatsz rólam?". Hidd el, próbáltam jól csinálni a dolgokat. Próbáltam tökéletes lenni, próbáltam neked megfelelni, próbáltam olyan lenni, mint amilyen mindig is akartad, hogy legyek. De most már tudom, hogy mi az élet. Tudom, hogy néha nem azt kapjuk tőle, amit várunk. Néha csalódnunk kell, néha fájdalmat kell okoznunk másoknak, néha döntenünk kell. Néha olyan döntéseket kell hoznunk, amely lehet, hogy nem tetszik másoknak, lehet, hogy elítélnek miatta. De sose szabad elfelejtenünk, hogy ez a saját életünk. És anya ez a saját életem. Az életem, aminek a forgatókönyvét én írom, ami csak az enyém, amit én irányítok. Amibe nem szólhatsz bele. Akkor se ha az anyám vagy. Hogy akarom-e, hogy elfogadd ezt, támogass és büszke legyél rám amiatt, hogy próbálom a saját utamat járni? Igen, persze, hogy akarom! Mindig is akartam! De ha nem akarsz rám büszke lenni és nem fogadod el döntéseimet, ha nem akarod, hogy ilyen lányod legyen, akkor azt hiszem az lesz a legjobb, ha most találkozunk utoljára...- mondtam neki olyan magabiztossággal, hogy még saját magamat is megleptem vele.
De most az egyszer úgy éreztem, hogy céltudatos vagyok, hogy tudom mit akarok, hogy újrakezdhetem az egész életemet. És, hogy lezárhatok egy olyan fejezetet, amely ugyan fájdalmas volt, sőt, pokoli, tele szép emlékekkel, de eljött az idő, hogy elengedjem a rosszat és hagyjam, hogy csak a jó emlékek maradjanak meg az eddigi életemből és elkezdjek egy teljesen új fejezetet. És igen, biztos, hogy hibázni fogok, biztos, hogy lesz néhány, sőt nagyon-nagyon sok rossz döntésem, de ha nem állok neki egy új életnek, egy új Meghannak, akkor örökké bánni fogom, hogy az egész életemet azzal töltöttem, hogy sajnáltattam magam, hogy minden elől elfutottam, hogy mindenki elől elzárkóztam, hogy senkit se engedtem közel magamhoz.
És most jött el az a pillanat is, hogy eldöntsem, hol szeretném elkezdeni az új életemet.
New-Yorkba vagy Holmes Chapelben.....
És döntöttem...
Hatalmas léptekkel futottam felfelé a lépcsőn, hogy újra a szobámba tudhassam magam...




Sziasztok!:)
Először is: A 11.rész két felé szedtem.
Azért, mert ebbe inkább Meghan "felnőttes" gondolata vannak, és nem akartam összekeverni a rész másik felével, éppen, ezért van egy második része is, amit természetesen még ma felteszek!:)
Másodszor: Ahogy ígértem, megvan még +2Fejezet a füzeteim hátuljában és már le is gépeltem őket, tehát nem kell várnotok hónapokat a részekre.:)
Szóval remélem, hogy tetszett és nyugalom az izgalom se marad el ebből a részből(második felében talán túl sok is lesz!)
Szóval ma még találkozunk, de azért remélem, hogy kapok pár kommentet!:) Addig is XoXo!:*