7.~ Nem bántam meg~

~ Harry szemszöge ~

Éreztem magamon a barátaim lenéző tekintetét, miközben a karjaim közé zárt szőke lányt csókoltam. De nem foglalkoztam velük, csak még közelebb húztam magamhoz Taylort, miközben ő a vállamba fúrta a fejét.

- Annyira sajnálok mindent Harry.-suttogta nekem, majd egy lágy puszit nyomott az arcomra.

Én csak mosolyra húztam a számat, majd újra közel húztam magamhoz. 

Nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányzott nekem. Azt hittem, hogy azért csalt meg, mert már nem érez irántam semmit. De ha csak az miatt jött el a hópehelybálra, hogy engem lásson, akkor ez nem volt igaz.

Azonban miközben Taylort csókoltam, nem éreztem azt a különleges érzést, mint a bál éjszakáján. Az-az érzés olyan leírhatatlan volt...olyan földöntúli. Mintha a csillagok között lebegnél. Mintha két testből egy lélek lenne... 

És akkor azon éjszakáján, olyan boldognak éreztem magam, hogy szükségem volt arra a boldogságra. Az életem minden egyes percében... 

De minden kétségemet kikapcsoltam és csak Taylorra koncentráltam. 

- Hol van a mosdó? Meg kellene igazítanom a sminkemet.-kérdezte tőlem, azzal a hatalmas mosollyal az arcán. Röviden felvázoltam neki, hogy merre menjen, hol forduljon jobbra, hol forduljon balra, majd még egy utolsó puszit nyomva az arcomra, megindult az úti célja felé.

Taylor távozása után, Liam és Zayn úgy döntött, hogy nem szívesen nézik az enyelgésünket, ezért inkább hazamennek, Niall pedig esetlenül állt előttem.

- Figyelj Harry .Beszélhetnénk?-kérdezte tőlem, aggódó tekintettel, amit eléggé furcsálltam, főleg azért, mert az utóbbi pár napban, nem mondanám a legjobbnak a Niallel való kapcsolatomat. 

-Persze mondd csak-mondtam neki, miközben hátradőltem az ágyamon és Tayloron kezdtem el gondolkozni.

- Inkább odalent...-jelentette ki.

 Annak ellenére, hogy nem értettem, hogy Niall miért lent szeretne beszélni, lesétáltam vele a lépcsőn, majd a falnak támaszkodtam és felé emeltem a tekintetemet. 

- Na mondd.-néztem rá, miközben ír barátom körbekémlelt, hogy biztosan "tiszta-e" a levegő. Majd amikor megbizonyosodott róla, hogy senki sincs hallótávolságban belekezdett.

- Hát figyelj, te biztos vagy benne, hogy Taylor volt az? Mármint szóval, miből gondolod, hogy tényleg ő volt az, mert..tudod, szóval érted..-dadogott, és alig értettem, hogy mit beszél, de mielőtt válaszolhattam volna neki, hatalmas ajtócsapódásra lettem figyelmes, és egy nagyon  ismerős hangra.

- Befelé!-mutattam a lépcsőben elhelyezkedő szertár ajtajára, mire Niall értetlenül bámult rám.

- Most komolyan?! A lépcső alá?! Mint Harry Potter?! 

- Istenem Niall, menj már be!-tuszkoltam be az ajtón a szőke fiút, majd még éppen időben sikerült bezárnom azt.

A kis helyiségben alig fértünk el ketten és éreztem magamon barátom tekintetét, de minden erőmmel arra koncentráltam, hogy halljam a kintről beszűrődő beszélgetést.

- La-la-la-la-la nem hallak!-üvöltötte valaki, miközben letrappolt a lépcsőn.

Hallottam, hogy még valaki követte, miközben hajtogatott neki valamit, de nem kapott választ a kérdéseire.

Aztán a léptek felénk kezdtek közeledni és már azt hittem, hogy elhaladnak előttünk, de hirtelen mintha valaki visszarántotta volna a másikat.

- Meghan! Tudja, hogy te voltál az?!-hallottam meg Louis hangját kintről.

- Én, én, én...-dadogott az ismerős női hang, amit mind közül megismertem.

- Tudja vagy sem?!

- Nem! És nem is fogja megtudni!-üvöltötte Meghan.(ahogy megszokhattuk tőle)

Majd ismét léptek zaját hallottam meg a fejem felett és  minden elcsendesedett. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, majd Niallel együtt, egyből levegő után kaptunk, amikor már az ajtón kívül találtuk magunkat.

- Miről tudtok, amiről én nem?-kérdeztem a mellettem álló Niallt, aki csak szendén figyelt rám és kilehetett olvasni a tekintetéből, hogy mindenről tud.

Bármennyire is próbáltam azt sulykolni magamba, hogy nem érdekel, hogy mi van Meghannal, annál jobban kezdett minden egyes mozdulata érdekelni.  Mintha valami kikapcsolhatatlan köteléket éreznék köztünk..

Mintha szükségem volna rá.. 

Azonban ez nem volt igaz. Egyszerűen nem lehetett igaz.. 

Még mindig szüntelenül bámultam a mellettem álló fiúra, aki hirtelen úgy döntött, hogy távozik.

- Na azt már nem! Mit nem mondatok el nekem?-kaptam a keze után, és kicsit túl erősen szorítottam meg.

Niall csak bámult a kezére, amin nem engedett a szorításom, majd hisztérikusan felnevetett. 

- Istenem Harry. Annyira vak vagy..Jó Taylorozást.-mondta nekem, majd kiszabadította magát a kezeim közül és megindult a bejárati ajtó felé.

Csak néztem, ahogyan a szőke fiú eltűnik az ajtó mögött, majd hatalmas lendülettel megfordultam és visszasiettem a szobámba.

~Meghan szemszöge~

Louis szüntelenül bámult a csuklómon logó karkötőre, mire én azonnal rárántottam a ruhám anyagát, hogy elrejtsem előle.

- Te voltál az igaz?-kérdezte tőlem, miközben kissé mosolyra húzódott a szája.

- Fogalmam sincs, hogy mire gondolsz-hazudtam neki hatalmasat, majd a szekrényem ajtaját kezdtem el bámulni, hogy még véletlenül se tudjon kiolvasni semmit se a szememből. 

Louis nem szólt egy árva szót sem, csak gyorsan felugrott a kanapéról és a szekrényem felé kezdett el igyekezni. Mire észbe kaphattam volna, hogy pontosan mire és készül, már túl késő volt.

- És gondolom arról sincs semmi fogalmad, hogy ezek, hogyan kerülnek ide-emelte fel a báli ruhámat és az arany álarcot. 

Azonnal felugrottam az ágyamról és a kezében tartott tárgyak után kaptam, majd ismét elsüllyesztettem őket a szekrényem mélyére.

- Te voltál az.-jelentette ki, miközben szemeivel végig az arcomat kémlelte. 

Nem tudtam neki mit mondani. Egyszerűen nem jött hang a torkomra... 

De mégis mit mondhattam volna neki?! Azt, hogy lesmároltam a SAJÁT "testvéremet" akivel amúgy utáljuk egymást?! Aha, jó vicc lenne...

- Elmondtad neki?! Miért nem mondod el neki?! Lehet, hogy ebben a pillanatban pont egy hatalmas hibát követ el, hogy nem téged csókol meg, hanem azt a szőke...libát!-mondta nekem kissé magas hangnemben, mire nekem könnyek gyűltek a szemembe. 

Nem, nem azért, mert Louis rájött a titkomra, sem azért, mert azt akarja, hogy mondjam el Harrynek..

Hanem, azért, mert tudtam, hogy a velem szemben lévő szobában, éppen egy másik lányt ölel át, egy másik lányt csókol meg, aki nem én vagyok.

Miközben végiggondoltam ezeket a dolgokat, éreztem, hogy a hideg végigfut a testemen. Kétségbeesetten Louisra néztem, aki továbbra is csak kérdések ezreit zúdította rám, de annyira lüktettet a vér a fülemben, hogy nem hallottam, és nem is akartam hallani azt amit mondd.   

Azonnal megindultam az ajtóm felé. Levegőre volt szükségem. Ki akartam szabadulni ebből a házból. Nem akartam érezni ezt a jellegzetes Harry illatot, nem akartam azok között a falak között lenni, ami között Taylor és Harry éppen egymást falják. Úgy éreztem mintha az egész ház ellenem lenne és azt akarná, hogy megfulladjak. Mintha folyamatosan szűkülnének körülöttem a falak és hirtelen összenyomnának.

Gyors léptekkel indultam meg a lépcső felé, azonban Louis követett és még mindig hozzám beszélt, de nemes egyszerűséggel befogtam a füleimet, mint a kislányok, amikor valamit nem akarnak meghallani.

-La-la-la-la-la nem hallak!-üvöltöttem neki, majd a bejárat felé próbáltam megindulni, azonban Louis a kezem után nyúlt.

- Meghan! Tudja, hogy te voltál az?!-kérdezte tőlem, nyugodt hangnemben a helyzethez képest, miközben mélyen a szemembe nézett. 

Láttam Louis szemében, hogy nem is igazán a barátja miatt aggódik, hanem jelen helyzetben inkább miattam. Ami őszintén szólva eszméletlen jól esett. És abban a percben jöttem rá, hogy ismét egy új barátra tettem szert. Nem egy olyanra, aki minden egyes percét velem tölti, akivel muszáj mindent megbeszélni, akivel egész álló nap szívecskéket írogatunk egymásnak és azt hajtogatjuk, hogy mennyire fontos nekünk a másik. Nem. Louis nem ilyen barát volt. Louis egy olyan barát volt, aki ott volt ha szükségem volt rá. Ott volt, amikor senki más..

- Én,én,én...-dadogtam össze-vissza és próbáltam elfojtani a belőlem előtörni készülő könnyeket, amik már most maró érzést okoztak.

- Tudja vagy sem?!-ismételte meg a kérdést az előttem álló fiú, még mindig teljesen úgy, mintha egy átlagos témáról beszélnénk. Pedig koránt sem volt átlagos téma. Sőt, számomra ez egy elég fontos téma volt, mivel magam sem tudtam, hogy mit kellene tennem.

Vagy elmondok mindent Harrynek és örökre megutál, azért, amiért nem mondtam neki, hogy "Hé te hülye!Meghan vagyok!Ne csókolj meg!" Vagy nem mondok semmit és talán normalizálódik a kapcsolatunk, viszont lehet, hogy megfogom bánni azt, hogy nem mondtam el...

És ideje volt döntenem.

- Nem! És nem is fogja megtudni!-üvöltöttem neki, ahogyan csak tudtam, majd könnyeim végigszántották az arcomat, én pedig hatalmas léptekkel visszaindultam a védelmet nyújtó szobámba. 

Amikor végre beértem a szobába olyan keserves sírásban törtem ki, hogy alig kaptam levegőt. A szemem előtt folyamatosan az a kép pergett le, ahogyan Harry átöleli a szőke hajú lányt. És bár nem láttam a valóságban, még így is szörnyen belém nyílalt ez a fájdalom.  

Ismét az összeesés szélén álltam, de hirtelen valaki megfordított és a karjai közé zárt. Csak sírtam az erős vállakban, miközben beszippantottam az ismerős "legjobb barát" illatot. 

- Te szereted őt..-suttogta a hajamban Louis, miközben egyre erősebben húzott magához. 

Amikor a fejemhez vágta ezeket a szavakat, amelyek tudtam, hogy igazak, de eddig még sosem hallottam kimondva, még jobban zokogni kezdtem és szegény Louis pólóját áztattam a könnyeimmel. De ő ennek ellenére nem engedett el. Csak simogatta a hátamat, miközben én a levegő után kapkodtam a mellkasánál. 

- Ez annyira nehéz...-szipogtam neki.

Három teljes óra, vigasztalás után végre megnyugodtam és Louis is nyugodt szívvel indult el Eleanorhoz. Miszerint is, neki sem a legjobb a párkapcsolata, ezért jobb lesz minél előbb megoldja a gondjaikat. 

Louisnak hála teljesen kivirultam és a jókedvem az egekbe szökött. Boldogan csevegtem anyával pár percet és felvázoltuk egymásnak a jelenlegi "helyzetünket". Jó hír, hogy anya nemsokára végez a munkával és hamarosan visszatér  New-Yorkba és onnantól már csak napok kérdése és újra hazaköltözhetek. Rossz hír, hogy ez koránt sem olyan biztos...

De azt még nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e annak, hogy végre HAZA mehetek, az igazi otthonomba, vagy sem.Azonban mielőtt elkezdtem volna ezen huzamosabb ideig gondolkozni, a hasam élelemért kiáltott, én pedig nem akartam vitát kezdeni vele.

Lebaktattam a lépcsőn és szerintem több percet töltöttem a kinyitott hűtő ajtajánál, mint kellett volna, ugyanis az asztalnál ülő édesapám megköszörülte a torkát, mire kissé összerezzentem. 

- Mit keresel?-kérdezte tőlem, mikor felé emeltem a tekintetem.

- Mogyoróvajat-mosolyogtam rá, majd ismét a hűtő belsejét kezdtem el tanulmányozni.

- Nincs itthon-hallottam meg apa hangját, mire nekem összeszaladt a szemöldököm.

- Mi az, hogy nincs itthon?!-kérdeztem tőle, majd nagy erővel bevágtam a hűtő ajtaját.

Pedig tisztán emlékszem rá, hogy tegnap még volt egy egész üveg a hűtőben. Apa csak megvonta a vállát, ezzel jelezve azt, hogy fogalma sincs arról, hogy ki ehette meg a kedvenc csemegémet.

Összefont karral álltam a konyhapultnak támaszkodva, durcázás képpen  és vártam, hogy megessen rajtam apa szíve, ami tudtam, hogy nem mostanában lesz.

- Max! Elmentem a boltba fagyit venni!-kiáltotta a Harry hangja, mire apa mosolyogva rám nézett.

Egyből elkezdtem rázni a fejem és mellé a számmal is tátogni , hogy: "Meg ne próbáld", de apára ez sem hatott. Szerintem a kedvenc időtöltése az volt, ha az én idegeimet húzhatta és természetesen a reakcióimon mindig jót derült.

- Harry! Meghan majd elkísér! Neki is kell ez-az -kiáltott neki apa, mire Harry dünnyögött egy halk "Okét" és a kocsikulcsával kezdett el csörögni.

Szúrós szemekkel apára néztem, aki most már teljesen komoly arccal olvasta az újságát, de tudtam, hogy magában nagyon jól szórakozik. 

Pufogva megindultam Harry után, majd beszálltam a méregdrága kocsiba, aminek olyan jellegzetes "szupersztáré vagyok" illata volt. Fogalmam sincs, hogy honnan szedtem azt az illatfajtát, de elkönyveltem ezt egy olyan dolognak, hogy mostanában egyáltalán nem normális az életem.

- Nem félsz, hogy a kis Taylorod popója akkora lesz, hogy nem fér be az ajtón?-mosolyogtam Harryre, amikor már a harmadik doboz fagyit pakolta be a bevásárlókocsiba.

- Neked még így sem fér be-vágott vissza nekem, majd még egy doboz jégkrémet dobott a többi élelem közé. 

Erre a kijelentésére az első kezem ügyébe akadó dolgot hozzávágtam, ami meglehetősen jól esett, és már bántam, hogy nem valami nagyobb dolgot vágtam hozzá.

Harry undorodva emelte le magáról a fagyott halat, ami meglehetősen szép foltot hagyott a szürke kapucnis felsőjén, majd felém emelete a "most megöllek" tekintetét, ami miatt egy kicsit meg is ijedtem. 

Természetesen nekünk sem kellet több, azonnal dobálózni kezdtünk egymással, és egyáltalán nem azért, mert jópofának meg jó bulinak tartottuk. Hanem azért, mert már annyira elegünk volt a másikból, hogy szerintem már fegyvert is fogtunk volna egymásra, ami szerencsére nem történt meg, és csak azért nem, mert a boltban nem árultak semmilyen ölésre alkalmas eszközt.

- Annyira gyerekes vagy!-üvöltötte nekem, pedig alig voltunk egymástól pár centire. 

- Pont te mondod?! Eljövök veszek fagyit a Barbie baba barátnőmnek, mert ha nem eszik egy kis édességet, akkor hamarosan a kísértetvasútban fog dolgozni csontvázként!-vágtam neki vissza kissé utánozva Harry hangját, majd szemtelenül elmosolyodtam, és persze Taylorra céloztam.

Ki másra?!

- Remélem tudod, hogy szar a humorod.-dünnyögte Harry és ezzel kissé be is ismerte, hogy márpedig eléggé vicces volt az amit mondtam,  majd elém lépett és elkezdte tolni a kocsit a pénztár felé. 

- Remélem tudod, hogy szar a humorod-utánoztam, miközben karba tett kézzel sétáltam mellette.

- Szeretnél hazáig gyalogolni?! Mert szívesen itt hagylak-mosolygott rám pimaszul, mire én felnevettem.

- Ezt a zsarolást! Szerinted mennyit fizetnének nekem azért ha elmesélném, hogy Harry Styles egyedül hagyott egy kiskorút az éjszaka közepén?-ironizáltam neki és igazából ez nem is volt rossz ötlet. Vajon mennyit fizetne nekem egy híres tinimagazin ezért a sztoriért?! 

Harry nem szólt egy szót sem, csak sétált mellettem majd hirtelen lefékezett, mire én is megtántorodtam. 

- Tudod. Azóta utálom az életemet, amióta te belekerültél.-jelentette ki komoly arccal, mire a szívem megállt a dobogásban.

Láttam Harry szemében a mérhetetlen nagy utálatot és megvetést, aminek hatására ismét émelyegni kezdtem a fájdalomtól. De most nem hagyhattam, hogy felülkerekedjen rajtam, mert nem akartam, hogy Harry lássa rajtam, hogy fájnak a szavai. Nem akartam megadni neki azt az örömöt. Sőt! Semmilyen örömet sem akartam neki adni!

Azonban ő még mindig rám meredt és várta a reakciómat.

- Nem mehetnénk végre? Már haza akarok menni.-mondtam neki, de sajnos egy kicsit elcsuklott a hangom.

Láttam Harryn, hogy meglepődik a válaszomon és nem erre számított. De nem volt kedvem ordibálni vele..

- Meghan én...-kezdett bele és megbánással teli tekintettel nézett rám.

- Csak azt ne mondd, hogy sajnálod! Mert tudom, hogy egy kicsit sem sajnálod!-förmedtem rá, majd megindultam a pénztár felé. 

Harry pár percig csak nézett utánam, majd ő is utánam indult.  Megvártam amíg fizet és hatalmas "öröm" volt végignézni, ahogyan a pénztáros lány flörtölget vele. Bár lehet, hogy a helyében én is azt tettem volna.

Szerencsére amire Harry végre végzett a pénztárnál, én már összeszedtem magam annyira, hogy ismét utálatos tudtam vele lenni. Amiért piros pontot érdemlek! Mivel mostanában annyira nehezemre esett bántani Harryt, hogy az elviselhetetlen volt..

Azonban Harryvel nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, egészen addig amíg pár lány oda nem szaladt hozzánk, hogy márpedig nekik kell egy közös kép Harry Stylessal. 

- Szállj be a kocsiba. Mindjárt megyek én is.-nyomta a kezembe a kocsikulcsot, mire én boldogan elfogadtam az ajánlatát. 

Reméltem, hogy Harrynél a "Mindjárt jövök" az kb.10 perc. Na a francokat..

Már vagy fél órája ültem a JÉGHIDEG kocsiban és már szó szerint vacogtak a fogaim, amikor Harry méltóztatott beszállni a kocsiba.

- Mivan megkérdezték, hogy miért szereted a Barbikat?-emeltem felé a tekintetem, ismét Taylorra célozva, mire ő elhelyezkedett a kormány mögött.

- Pedig már reménykedtem benne, hogy megfagytál..-dörmögte, mire felnevettem. 

- Bárcsak fulladnál bele a Directionerek szeretetébe-mosolyogtam rá, mire végül elindultunk. 

Harry szó nélkül tűrte a nem éppen szép megjegyezésemet, és addig meg sem szólalt, amíg meg nem álltunk a kocsibejárón. Ami kissé kellemetlen volt, de még mindig jobb volt csendben bámulni ki az ablakon, mintsem egymást ölni a szavainkkal.

- Ha anyukád kedves, apukád jófej, akkor te, hogy a francba sikerülhettél ennyire félre?!-fordult felém az ülésében. 

Azt hiszem legszívesebben leüvöltöttem volna a fejét, de szerencsére ahhoz már se kedvem, se energiám nem volt.

- Köszönöm szépen a tökéletes délutánt. El sem hiszem, hogy Harry Stylessal tölthettem másfél órát!- őrjöngtem, mintha egy örült rajongó lennék, aki majdnem szívrohamot kap azért, mert testközelből láthatja a kedvencét.

- Remélem SOHA TÖBBÉ nem lesz rá alkalmunk. Bye-bye-tettem hozzá, majd nagy erővel lenyomta az ajtózárat, azonban...

- Harry! Nem nyílik ez a rohadt ajtó!-mondtam neki, miközben ezerrel rángattam a zárat, ami még így sem nyílt.

- És szerinted attól jobb lesz ha leszakítod?! Nyugi, az enyém tuti kinyílik.-mondta, majd lenyomta az ajtaján a zárat, ami....

Természetesen nem nyílt ki.

- Most mi lesz?! Elfog fogyni a levegőnk és meg fogunk halni! Ja bocsi, a puszta jelenléted káros az egészségemre-néztem rá Harryre, aki erre a kijelentésemre felém emelte smaragdzöld szemeit és felnevetett. 

De nem úgy mint eddig. Most tényleg, teljes szívéből, nevetett. Mint a kisgyerekek. 

Pár percig csak bámultam rá és fogalmam sem volt, hogy min nevet, aztán én is hátradőltem az ülésben és nevetésben törtem ki. Ugyanis pontosan tudtam, hogy mire gondol a mellettem ülő göndör fiú.

- Gyerekesek vagyunk?-kérdezte tőlem mosolyogva. 

- Maximálisan.-mondtam neki kipirosodott arccal, amikor abba bírtam hagyni a nevetést.

Pár percig csak néha a másik felé emeltünk a tekintetünket és egyből nevetésben törtünk ki. Csupán azért, mert egymásra néztünk.

Ugyan nem szóltunk egy szót sem egymáshoz, úgy is tudtunk, hogy mit gondol a másik. Azt, hogy tényleg eszméletlen gyerekesek voltunk, és talán leszünk is, ami most elég viccesnek tűnik, de mindketten tisztában voltunk azzal, hogy valószínűleg még párszor előfog fordulni, hogy piszkáljuk egymást. Hiszen mégiscsak "testvérek" vagyunk.

- Taylor már biztos keres. - sóhajtott nagyot Harry, mire elszállt a hatalmas jókedvem.

- Ohh nehogy belehaljon a hiányodba.

- Oké! Mi a franc bajod van vele?! Mert nem is ismered és már el is döntötted, hogy ki nem állhatod! Amikor nincs rá semmi okod!-üvöltött rám, szerelmét védelmezve Harry.

Nem néztem rá. Csak bámultam ki a szélvédőn a sötétbe, majd valahogy sikerült megszólalnom.

- Úgy tudtam, hogy megcsalt téged.. Hát biztos rohadt kedves lehet.-motyogtam neki, és próbáltam elfojtani magamban azt, hogy teljesen kifejtsem a véleményemet Taylorról, mivel tényleg nem ismertem, ezért nem is szerettem volna véleményt alkotni róla. De mindezek ellenére, nem szimpatizáltam a szőke énekesnővel. 

- Lehet. De eljött csak miattam Amerikából ide, a hópehelybálra, hogy meglepjen! Hogy bocsánatot kérjen. Mert tényleg szeret engem és bevallotta, hogy hibázott. És mindenkinek jár egy második esély..-mondta nekem Harry és nekem akkor telt be a pohár..

Hisztérikusan felnevettem, de még nem mondtam semmit.

- Most megint mi bajod van?!-kérdezte tőlem Harry, ezzel megadva nekem az utolsó lökést. 

- Hogy mi bajom van?! Tényleg tudni akarod?! Az a bajom Harry, hogy nem Taylor volt az a lány, hanem én! Érted?! Én voltam az! Engem kértél fel táncolni a hópehelybálon, az én álarcomat szerezted meg, és a rohadt életbe is engem csókoltál meg! És el akartam mondani neked. Megpróbáltam-csuklott el a hangom-de annyira utáltál, hogy nem voltam rá képes. Mert a francba is Harry! Nem telik el olyan perc, hogy ne utálnál! És valljuk csak be. Azért csókoltál meg akkor, mert halvány lila gőzöd sem volt arról, hogy én voltam az. De most, hogy tudod, már biztosan megbántad..-folytak végig a könnycseppek az arcomon, és továbbra sem néztem Harryre, pedig éreztem az arcomon a tekintetét. Csak bámultam ki a sötétségbe és utolsó lehetőségemre arra - hogy elmeneküljek innen-lenyomtam a zárat, ami nagy meglepetésemre nagyot kattant és kinyílt. 

Azonnal elkezdtem futni a szobám felé és vissza se néztem. Nem akartam látni Harry lenéző tekintetét. Nem akartam látni, hogy legszívesebben szappannal mosná ki a száját azután, hogy megtudta, hogy  megcsókolt. De amit a legjobban nem akartam az-az volt, hogy lássa, ahogy sírni kezdek. Miatta...

És bár megkönnyebbültem attól, hogy mindent elmondtam neki, ugyanannyira nyomasztott az egész. Mert azt reméltem, hogy legalább enyhülni fog a fájdalmam, de nem így lett. Egyáltalán nem lett jobb. Csak rosszabb lett. Minden. Így is fájt minden egyes lélegzetvételem és minden egyes könnycsepp égette a szememet. Így sem múlt el a hatalmas gombóc a torkomban, és így sem nyeltem könnyebben.

Hatalmas erővel zuhantam rá az ágyamra(mint mindig) és hagytam, hogy a könnyek szabályosan távozzanak a szememből és a takarómra essenek. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy otthagytam Harryt a kocsiban, de hirtelen valaki kopogni kezdett az ajtómon. 

Tudtam, hogy apa volt az. ezért muszáj volt kinyitnom, hogy megbizonyosodjon arról, hogy még élek és virulok. Azonban ez csak többé-kevésbé volt igaz..

 Próbáltam abbahagyni a sírást, de képtelen voltam rá. Nem akartam, hogy apa lássa, ahogyan sírok, de szerencsére az egész szobámba sötétség uralkodott, ezért kevésbé volt feltűnő. 

Lassan, kissé imbolyogva odalépkedtem az ajtómhoz, majd kinyitottam és éppen szólásra nyitottam a számat, amikor valaki hirtelen az ajkaimra tapasztotta az övét, és ezzel megakadályozta azt, hogy bármit is mondjak. 

Az ismerős érzés végigfutott a testemen, és ismét megfordult velem az egész szoba. Ha az a valaki nem tekeri a derekam köré olyan erősen a kezeit, akkor sok esély lett volna rá, hogy ott helyben összeesek. Éreztem, hogy ismét kizáródik a külvilág és ahogy a testünk egymásnak feszült, mintha tűzet gyújtottak volna bennem. A szívem dobogása egyre erőteljesebb lett és úgy éreztem, hogy azonnal kiszakad a mellkasomból, csak azért, hogy közelebb legyen a szorosan mellettem álló személyhez.  És ami a legnagyobb örömet okozta nekem, az-az volt, hogy ezt a csókot ezer közül is megismertem volna...

- Nem bántam meg-suttogta nekem Harry, majd újra megcsókolt, én pedig könnyeimmel küszködve belemosolyogtam a csókunkban.

Hello Babys!(ezentúl így foglak titeket hívni)!:* 

Tudom, hogy késtem, de csak késő este végeztem a résszel, ezért úgy gondoltam, hogy inkább reggel rakom fel, mivel este semmi értelme sem lett volna.:)

Hát ez lenne az új rész, amit én magam nem tudok értékelni. 

Nem mondom azt, hogy rossz lett, de nem is legjobb. Mármint én jobbra számítottam. De tényleg... 

És ezt most nem azért mondom, mert izébizé hiányos vagyok, hanem azért mert így gondolom.:) Azt hittem, hogy jobb lesz, de sajnos nem jött össze.:)

Na de ennek ellenére remélem, hogy tetszett nektek!:) 

Ismétlem, hogy FEL LEHET IRATKOZNI A BLOGRA!:) 

ÉS BÁRKI KOMMENTELHET!:) 

És ha már a kommenteknél tartunk: Szükségem van a sok kommentre, mivel nekem ezek nagyon sokat jelentenek!:) Mint épitő jellegűen, mint kritikaként.:) 

Remélem, hogy ismét sokan veszítek a fáradtságot és írtok pár sort, bár őszintén bevallom, hogy én a hosszú kommenteket szeretem a legjobban.:) Azért, mert imádom ha valaki hosszan megfogalmazza a véleményét az adott résszel kapcsolatban.:) De azért nekem a rövid, egyszavas kommentek is megfelelnek, ha valakinek nincs kedve sokat írni!:D

VÉGÜL:

Tudom, hogy két féle tábor van.:) Harry és Niall.

És csak annyit tudok mondani, hogy egyszer már mondtam, hogy én nem egy Barbie mesét írok. Nem fog benne minden könnyedén zajlani, mert a való életben sem könnyű SEMMI. Mindenért küzdeni,szenvedni kell, és szeretném ha a történetben megmaradna ez a szál. Ami olyan valóságásá teszi az égeszet.:)

És a 8.részről csak annyit árulok el, hogy van aki utálni fog miatta és van aki örülni fog, de szerintem többen fognak utálni..:D

De legyen az a mentségem, hogy: EZ NEM EGY SABLON SZTORI! Nem fog bűzleni a romantikától(de persze annak is eljön, MAJD az ideje), hanem tényleg próbálom tartani azt a szálat, hogy valóságos legyen..:) 

Na ennyi voltam!:) 

XoXo Babys!:*