8.~ Szilveszter~

*Meghan szemszöge*

Rengeteg idő után végre újra teljesnek éreztem magam.

Apáék válásakor mintha valami eltört volna bennem. Valami, ami mérhetetlen nagy fájdalommal járt. 

És bár teljesen biztos voltam benne, hogy sose fog begyógyulni az a hatalmas seb, amit azok a napok okoztak és minden egyes nap kínszenvedés lesz, mindezek ellenére most először újra a régi voltam. 

Újra képes voltam nevetni, örülni a legapróbb dolgoknak. 

És ezt az is bizonyítja, hogy hatalmas mosollyal az arcomon pattantam ki az ágyamból, és szó szerint őrjöngeni kezdtem, amikor megláttam, hogy odakint hatalmas pelyhekben hull a hó.

Imádtam a hóesést. 

Mindig is úgy éreztem, hogy van egyfajta varázsa. Egyfajta varázs, ami mindig is megbabonázott engem. Kiskorom óta csodálattal néztem a hulló pelyheket, amik fehér hótakarót alkotnak és gyönyörűvé varázsolják a tájat. 

Bár ezt a varázst csak párszor élhettem át. Mivel New-Yorkba természetesen sose maradt meg a hó. Talán éppen ez vezérelt arra, hogy magamra kaptam a köntösömet és úgy ahogy voltam rohanni kezdtem lefelé a lépcsőn és meg sem álltam a hátsó udvarig. 

Levakarhatatlan mosollyal álltam kint a szakadó hóesésben és a fejemet az égnek szegezve hagytam, hogy a hó az arcomra hulljon, majd meleg bőröm hatására elolvadjon. A hideg végigfutott a testemen és éreztem, ahogyan a testem melege küzd a hideg ellen, ami bizsergő érzést okozott.

A filmekben pedig most jönne az a pillanat, hogy a lány szerelme a dereka köré fonja a karjait és felmelegíti... 

Azonban ez nem egy film volt, pedig a tegnap este történtek után, akár ez is megtörténhetett volna. De sajnos továbbra is csak Meghan Chase voltam, egy átlagos 17éves lány, ezért természetesen nem Harry ölelő karjaira lettem figyelmes, hanem apa érces hangjára.

- Meghan! Azonnal gyere befele!-üvöltötte nekem az ajtóban állva, mire én kissé összerezzentem és mivel tényleg rettentő hideg volt, ezért gyors léptekkel megindultam befelé a meleg házba.

Csak pár percet voltam kint a hidegben, de mégis, amikor beléptem az ajtón, szinte éreztem, hogy felolvadok.

Mosolyogva apára néztem, aki eleinte próbálta játszani az ideges apa szerepet, de aztán ellágyultak a vonásai és rám mosolygott. Nem kérdezett semmit, csak bámulta, ahogy meredek magam elé, arcomon levakarhatatlan mosollyal. Tudtam, hogy-hogy nézhetek ki jelen pillanatban. Mint egy kis hülye, naiv  szerelmes tini. De az igazat megvallva az is voltam. Ami meglehetősen furcsa érzéssel töltött el. Sosem voltam még szerelmes... 

Persze voltak ilyen kisebb fellángolásaim egy adott "a suli legszekszibb pasija" iránt, de soha nem éreztem még így ezelőtt.. 

Nem tudtam másra gondolni csak rá. Az illatára, a csillogó szemeire, a mély hangjára...

Ahányszor eszembe jutottak ezek az apró dolgok, a gyomrom görcsbe rándult és a szívem szaporábban vert a kelleténél.. 

Szinte biztos voltam benne, hogy apa is furcsállja a dolgot, de amikor éppen kérdésre nyitotta a száját, Anne mellé lépett és mosolyogva üdvözölt engem.
- Na gyertek. Kész a reggeli.-mondta, majd az étkező felé kezdett el minket terelgetni.
- És Harry? Nem kellene szólni neki?-kérdeztem, de a kérdésemre Anne és Apa is azonnal ledermedt.
- Ő hát, ő..-dadogta Anne, de közben apa oldalba bökte és alig pár másodperc leforgása alatt megkaptam a válaszom végét is.
- A nagymamájánál tölti a Szilvesztert.
Abban a percben ezer kérdés cikázott át az agyamon.
Mégis miért pont ott? Mi miért nem mentünk vele? És miért nem mondta, hogy elmegy? Egyáltalán mikor jön vissza?
De aztán lezártnak tekintettem magamban a témát. Bár tegnap este óta nem igazán beszéltünk Harryvel. Sőt...
Pedig mindennél jobban vágytam arra, hogy a tegnap esti csók után megbeszéljük a dolgokat.  És természetesen mára terveztem azt a bizonyos beszélgetést, de úgy néz ki, hogy ezt is halasztani kell...
Miután megettem a reggeli kalóriaadagomat, felcsoszogtam a szobámba és csak akkor éreztem, hogy igazából még mindig rettentő fáradt vagyok. Így hát beburkolóztam a takarómba és mély álomba zuhantam.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, és meddig aludhattam, de a fehér hópelyhek már a sötét tájban hullottak. Úgy ugrottam ki az ágyból, mint a rakéta és közben természetesen magammal rántottam a takarómat, amibe beleakadt a lábam és egy hatalmasat buktam előre, és szerencsésen lefejeltem a padlót. Pár percet csak vertem magam a földbe, hogy mekkora szerencsétlen vagyok, de aztán erőt vettem magamon és felkaptam egy sima melegítőt, begumiztam a hajamat és ismét lecsoszogtam a lépcsőn. Meglepő volt, hogy csend uralkodott a házon és egyetlen egy lámpa sem égett. Egyedül lennék itthon?
Az egész ház sötétbe burkolózott, ami őszintén szólva eléggé megijesztett. Hiszen még egy 12+-os Horror filmet és csukott szemmel néztem végig. Sőt, egy apró nesztől is képes voltam a falra mászni.
- Hahó!-kiáltottam el magamat a hatalmas házban, de csak a saját hangom visszahangzását kaptam válaszul.
Összerezzentem.
Egyedül voltam egy hatalmas házban, este, az éjszaka kelős közepén. Hány gyilkosság történhetett eddig Holmes Chapelben?! Amúgy mennyire biztonságos ez a hely egyáltalán?!
És ami még rosszabbá tette az egészet, az-az, hogy szilveszter este van. Melyik tizenéves tölti otthon, melegítőben, EGYEDÜL a Szilvesztert?!!
Azt hiszem, már súrolom a szánalmasság tetőfokát.
Súrolom?!
Inkább már régen túl is léptem rajta.
Rettegve sétáltam végig a házon, aztán hirtelen egy hatalmas reccsenést hallottam az emeletről. Azonnal a konyhába futottam és megragadtam az első kezembe akadó dolgot.
Ami természetesen egy serpenyő volt. Mi más lehetett volna?
Izzadt a kezem, a szívem pedig a torkomba dobogott. Hallottam, ahogy lépések közelednek felém, és mintha valaki lélegzetvételét is hallani véltem, az amúgy aggasztóan csendes, kihalt házban. Vacíláltam azon, hogy elinduljak-e és utána járjak-e a dolgoknak, vagy bújjak el valahol és maradjak ott egészen addig, amíg haza nem ér valaki. Aztán mivel nem voltam a legbátrabb típus, ezért inkább a második lehetőség mellett döntöttem.
Megindultam kifelé a konyhából, hogy elbújjak a lépcső alatt elhelyezkedő kis helyiségben, mert azt tartottam a legjobb búvóhelynek. , de hirtelen valaki felkapcsolta a villanyt a hátam mögött és azonnal 180 fokos fordulatot vettem, miközben a kezemben szorított serpenyőt felemeltem és hatalmas erővel  meglendítettem. Egy hatalmas sikítás hagyta el a számat, amikor megláttam a kétségbeesett tengerkék szempárt, aztán hirtelen hatalmas puffanás és Niall azonnal a földre zuhant.
Csak bámultam a padlón fekvő testre és alig bírtam felfogni, hogy pontosan mit is tettem. Zavarodottan és tanácstalanul kapkodtam a fejemet jobbra-balra, miközben próbáltam leküzdeni a kétségbeesés hullámait, amik végigsöpörtek a testemen. Ha Niallnek bármi baja is lesz, az-az én hibám lesz. Amit természetesen sosem fogok megbocsátani magamnak...
Próbáltam összerakni a fejemben, hogy ilyenkor pontosan mit is kell csinálni,és igazság szerint minden tudásomat a filmekből szedtem össze az ilyen helyzetekre. Amikor minden összeállt a fejemben gyorsan elindultam a mélyhűtő felé és kikaptam belőle egy fagyasztott borsós zacskót. Visszasiettem Niallhez, és azonnal a fején lévő vöröslő pontra szorítottam a hideg tárgyat. Több percig néztem  nyugodt, rezzenéstelen arcát, miközben egyre jobban nyomtam hozzá a már olvadni kezdő zacskót, amit igazából nem kellett volna olyan erősen szorítanom, de valamin muszáj volt levezetnem a nyugtalanságomat. De nem használt semmit.
Utolsó esély gyanánt felpattantam Niall mellől és nemes egyszerűséggel nyakon borítottam egy bögre jéghideg vízzel.
Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor a földön fekvő test megrándult és villámsebes mozdulattal felpattant VOLNA, ha nem vágja be a fejét a kinyitott ajtóba.
Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem küzdöttem az ellen, hogy  egy hatalmas nevetés törjön ki belőlem, de szerencsére sikerült elnyomnom a belőlem feltörni készülő kacajt.
- Jól vagy?-guggoltam le a szőke fiú mellé, aki a vörös ponthoz szorította a kezét.
Niall felém fordította tengerkék szemeit és furcsa tekintettel végig mért.
- Te ki vagy?-kérdezte tőlem alig hallható hangon, mire bennem az ütő is megállt.
Mit tettem?! Niall miattam veszítette el az emlékezetét? És mi van ha arra sem emlékszik, hogy ő Niall Horan? Mi lesz így a One Directionnel?!
A szemeimbe maró folyadék gyűlt és ismét kétségbeesetten Niallra néztem.
- Hé Meghan nyugi! Csak vicceltem!-nézett rám megbánóan a szőke fiú, miközben nyugtatóan végigsimított a kezemen. Haragudhattam volna rá a kis vicce miatta, de nem voltam rá képes. Egyszerűen képtelen voltam Niallre haragudni. Mert ő az egyetlen olyan ember aki akármit tesz, akármit mondd, akkor is lehetetlen rá haragudni.
- Figyelmeztetlek Horan, hogy van még pár serpenyőnk..-néztem rá, mire ő eltorzult fejet vágott és egyszerre szakadt ki belőlünk a nevetés.
Többszörösen is megkönnyebbültem. Először is azért, mert most végre nem vagyok egyedül, másodszor pedig azért, mert úgy tűnt, hogy Niall nem haragszik rám. Mosolyogva néztem a szőke fiúra, aki közben már felállt a hideg márványról és engem is felhúzott magával.
- Amúgy szerintem legközelebb ne hadonássz azzal-mutatott a földön fekvő fekete tárgyra, mire én aprót bólintottam és kitört belőlem a nevetés, amikor eszembe jutott, hogy mit is csináltam pontosan szegénnyel...
Pár perccel később már egy hatalmas nagy tál popcorn társaságában ültünk a kanapén(Niallnek szolgáltattam egy száraz felsőt, mivel a másik valami miatt vizes lett...), és egy meglehetősen unalmas kosztümös filmet bámultunk.
- Amúgy mit keresel itt?-fordultam Niall felé törökülésben, mire ő is felém fordította a tekintetét.
- Vigyázok rád. Max mondta, hogy jöjjek át, mert ők elmentek....
- Harry nagymamájához-fejeztem be a mondatot Niall helyett, mivel teljesen biztos voltam benne, hogy tényleg oda mentek. Mégis hova máshova mentek volna?
 És gondolom én is mehettem volna, ha nem alszom át az egész napot. Ergo Harryvel lehettem volna. És most, hogy újra eszembe jutott a göndör hajú fiú, valami szorító érzés költözött a mellkasomba.
Hiányzott...
Alig láttam egy napja, de már most hiányzott. Hiányzott az jellegzetes Harry illat, a mosolya, a mentolos lehelete, sőt még a folytonos piszkálódása is hiányzott..
Niall furcsán nézett rám, és nem tudtam mire vélni azt a nézést, de aztán megrántotta a vállát és le is zártuk a témát.
Kínos csend telepedett ránk.
Mégis mit mondhattam volna neki? Egy épkézláb mondatot sem jutott az eszembe, sőt ki sem tudtam volna fejezni azt amit gondolok. Mert tudom, hogy megbántottam. Tudom, hogy valamilyen szinten hazudtam is neki, és ha úgy vesszük ki is használtam őt. És megszólalni sem mertem, mert valamiért úgy éreztem, hogy minden egyes kimondott szavam fájdalmat okozna Niallnek, és pont azt nem akartam. Nem akartam fájdalmat okozni neki..
Úgyhogy az helyett, hogy bármit szóltunk volna egymáshoz, szüntelenül bámultuk a TV-t, pedig mindketten tisztában voltunk azzal, hogy egyikünk sem nézi a filmet.
- Sajnálom...-suttogtunk kísértetiesen egyszerre, majd egymásra kaptuk a tekintetünket és elmosolyodtunk.
Nem is kellett mást mondanunk.. Ebben az egy szóban minden benne volt. Az, hogy egyikünk sem akart ártani a másiknak, az, hogy mindketten hibáztunk, ahogyan az is, hogy gyerekes volt ez-az egész összeveszés.
- Valami mást?-biccentett Niall szenvedő tekintettel a TV felé.
Természetesen azonnal belementem az ajánlatba, mivel számomra is kínszenvedés volt egy kosztümös film nézésével tölteni a szilveszter éjszakámat.Szóval az én ajánlásomra, nekiálltunk az Éhezők Viadalának, ami személyes kedvencem volt, bár már olvastam könyvben, nem is egyszer, és tudtam, hogy a film fele annyira sem izgalmas, mégis ezerszer megtudtam volna nézni.
Szerencsére az este további része nem telt szótlanul. Sőt, Niallel egymás szavába vágva meséltük a velünk történt pár dolgot az elmúlt napok alatt. Én elmeséltem, hogy már egész normális vagyok Anneval, bár még mindig nem lelkesedek, azért, hogy együtt van az apámmal. De ahogy tőlem telik elviselem azt, hogy él és lélegzik, bár elég nehezen..
Mesélhettem volna neki a Harryvel történtekről is, mert igazából az volt a legjobb dolog ami történt velem és ami a leginkább boldoggá tette, de tudtam, hogy Niall nem fogadná kicsattanó örömmel a hírt. Ő nem Louis...
 Ő pedig elmondta, hogy szakított egy leheletnyi időt a családjára, amitől teljesen feltöltődött, de közben rosszul is hatott rá a találkozás, mert rájött, hogy igazából hiányzik neki a családja, és tudja, hogy a családot nem pótolhatja semmi. Sem a hírnév, sem a pénz, sem az, hogy ő a One Direction egyik tagja.
Persze ezt a részt, elég hosszasan veséztük ki, ami abból állt, hogy Niallt nyugtatgattam, ő pedig még több ellenérvet hozott fel a sztárság ellen, ami még több nyugtatgatást igényelt.
- Amúgy hogy-hogy vállaltad, hogy vigyázol rám?-néztem rá a szőke fiúra, mint egy hat éves.
- Hát úgy volt, hogy a srácokkal együtt szilveszterezünk. De nekik nincs szilveszter Perrie, Eleanor és Danielle nélkül. Nem akartam gyertyatartó lenni egy triplarandin.-mosolygott rám, majd beletuszkolt egy csokis sütit a szájába.
- Harry pedig ugye elutazott...-tette hozzá halkan, mire én bólogatni kezdtem.
Mondjuk azért furcsálltam a dolgot. Még sosem hallottam Harry nagymamájáról, pedig, már itt vagyok pár napja...
Azonban próbáltam minden kételyemet a szőnyeg alá söpörni és elfojtani magamban minden tévhitet miszerint is van valami amiről mindenki tud csak én nem. Ami igazán aggasztott, mivel fogalmam sincs, hogy Harry komolyan gondolja-e ezt a "dolgot" kettőnk között. Hiszen mégiscsak testvérek vagyunk, vagyis majdnem testvérek. Mégis ki akkora barom, hogy beleszeret a saját testvérébe?! Ez nem normális...
De várjunk csak. Mostanában maga az egész életem nem normális, szóval igazából, most ez a "testvér szerelem" dolog is normálisnak számít.
- Meghan? Jól vagy?-rántott vissza Niall aggódó hangja a valóságba.
Ránéztem a szőke fiúra, aki csak bámult rám kék szemeivel, majd egy aprót, de nem túl meggyőzőt bólintottam.
- Csak elgondolkoztam.-mondtam neki, miközben a nyakamig húztam a puha, szőrős, meleg takarómat és kicsit közelebb húzódtam Niallhez.
- Adj belőle nekem is-rántotta meg a takarómat és magára húzta, aminek következtében még közelebb kerültünk egymáshoz és testünk kellemesen súrolta egymást.
Eltávolodhattam volna Nialltől, azzal az indokkal, hogy Harryt szeretem, ezért nem kellene más fiúkhoz közelednem, de nem tettem. Ez helyett még közelebb csúsztam Niallhez és a vállára hajtottam a fejem, miközben átvetettem a lábamat a térdein és belekapaszkodva a kezébe beszippantottam azt a jellegzetes, kellemes illatot.
Becsuktam a szemeimet és pár percig csak ki-be lélegeztem Niall illatát, majd mind egy cica hozzádörgölőztem a vállához és megszólaltam.
- Hiányoztál...-suttogtam.
És tényleg így  volt. Hiányzott a legjobb barátom, aki nem ítélt el csak azért , mert próbáltam erős maradni, aminek az volt a következménye, hogy rideg és fagyos lettem. De Niall nem volt olyan mint a többiek. Nem félt attól, hogyha a közelembe próbál férkőzni, akkor egyetlen pillantással megfagyasztom...
Ő csak itt akart nekem lenni. Hogy ne legyek egyedül.
És bevallom, hogy lehet, hogy Niallel egyáltalán nem lennénk barátok, ha abban a percben nem lett volna annyira szükségem valakire. Mert lehet, hogy abban a pillanatban még magával az ördöggel is barátkoztam volna, vagy éppen Taylorral....
De nem bántam, hogy Niall volt jókor jó helyen. Mert most már úgy érzem, hogy nem lenne nélküle teljes az életem. És bár 17 éves koromra jutottam el odáig, hogy szerezzek magamnak barátokat, ami ismét szánalmas volt, nem bántam.
Mert ilyen barátokra, mint Niall és Louis érdemes volt várni...
És abban a percben, amikor eszembe jutott a folyton mosolygó, idióta fiú, a bejárati ajtó kivágódott és egy csapzott Louis sétált be a nappaliba. Amire Louis már felfoghatta volna, hogy Niallel ölelkezve ülünk a kanapén, arra mi már természetesen szétrebbentünk és inkább aggódva, mintsem furcsállva néztünk közös barátunkra.
- Ne kérdezzétek-vágta oda nekünk, miközben helyet foglalt mellettem a kanapén.
Niallel egyszerre néztünk egymásra, majd ő elindult Harry szobája felé, hogy hozzon Louisnak valami száraz ruhát, én pedig kimásztam a jó meleg kuckómból és előbányásztam magunknak még két jó meleg takarót, majd visszamentem Louishoz, aki időközben már átöltözött egy laza szürke melegítőbe és mosolyogva odanyújtottam neki az egyik takarót. Lehuppantam a barna fiú mellé, aki eszeveszett tempóban nyomogatta a telefonja kijelzőjét, amin éppen Harrynek írt sms-et.
Nem tudom, hogy mi vezérelt arra, hogy elmondjam Louisnak a féltett titkomat, de valami miatt úgy éreztem, hogy neki muszáj tudnia róla...
- Elmondtam Harrynek. Mindent...-suttogtam inkább magamnak, mintsem neki, majd mosolyogva Louisra néztem, aki nem olyan tekintett emelt felém, amire számítottam.
Hallottam, ahogyan Louis nyel egy nagyot, amit nem tudtam, mire vélni, és mintha szemei azt sugallták volna, hogy "Fuss", mintha azt akarták volna mondani nekem, hogy meneküljek..
Meneküljek valami elől. Valami fájdalmas elől...
- És mit mondott rá?-kérdezte visszafojtott hangon, ami ismét szöget ütött a fejembe.
Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék erre Louisnak, mert igazából kérdezni szerettem volna tőle. Tudni akartam, hogy most miért viszonyul így a dolgokhoz, amikor ő támogatta annyira a kapcsolatunkat, és minden erejével azon volt, hogy elmondjam Harrynek a dolgokat. Hogy boldog legyek. És nem csak én, hanem Harry is. De az helyett, hogy kérdéseket zúdítottam volna újdonsült barátom nyakára, csak egy szót mondtam neki.
- Megcsókolt...-mosolyodtam el és éreztem, hogy az-az érzés ismét hatalmába kerít és ismét a felhők felett voltam három méterrel.
Azt vártam, hogy Louis arcára mosoly ül ki, de mosolynak semmi jele sem volt. Csak bámult rám, mintha nem ismerni rám, vagy mintha levegő lennék.
- Meghan...-kezdett volna bele, Louis, de Niall abban a percben belépett a nappaliba és mindketten elhallgattunk.
Niall leugrott mellém, mire én felé nyújtottam a takarómat és immáron mindhárman nyakik betakarózva ültünk a kanapén. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem zakatolt azon az agyam, hogy miért volt ilyen Louis reakciója, de talán az jobban aggasztótt, hogy mit keres itt. Hogy mi történhetett, ami miatt itt kötött ki nálunk.
Ránéztem Louisra, akinek az arcára fel nem ismerhető érzelmek rengetege ült ki, és csak bámulta a TV-ben zajló eseményeket üveges tekintettel.
Niallel közben szemkontaktussal megbeszéltük, hogy ideje lenne kiszedni barátunkból azt, hogy mit is keres itt.
Éppen kérdésre nyitottam a számat, amikor Louis megelőzött.
- Nem akarok róla beszélni-mosolygott ránk és immáron kis boldogságot tükrözött az arca, aminek hála kicsit megnyugodtam.
Niallel megértően bólintottunk barátunk döntésre, majd folytattuk a film nézését, immáron hármasban. Természetesen én a film minden egyes mozzanatától elérzékenyültem, de Louis és Niall nem bírta megállni, hogy ne kössenek bele a történetben. Louis szerint ez egy olcsó költségvetésű film, mert nincs benne semmi akció, semmi izgalom, autós üldözés meg hasonló hülye fiús dolgok, amiknek amúgy szerény véleményem szerint semmi értelme sincs. Niall pedig a szereplőket nem díjazta..
Úgyhogy az helyett, hogy élvezhettem volna a film minden egyes percét, azt kellett hallgatnom, hogy ez ezért nem jó, az azért nem jó...
Szóval a végére, márt teljesen idegbeteg voltam és szerintem már a süketséghez is közel álltam, mivel nem éppen a legkellemesebb ha jobbról és balról is folyamatosan a füledbe ordibálnak...
- A vége volt a legjobb-közölte Louis, mire Niall megértően bólintott és pont az arcom előtt pacsiztak le.
Na nekem persze abban a percben az egekbe szökött az idegességi szintem.
- Oké!-pattantam fel a kanapéról, hogy szembe kerüljek Louisal és Niallel.
-Nem hiszem el, hogy ilyen gyerekesek vagytok! Nem lehet veletek végignézni egy rohadt filmet, mert nektek semmi tetszik! Nem hiszem el, hogy ekkora parasztok vagytok! Nem is értettétek meg a film lényegét ugye? Hogy egy teljesen szegény lánynak mennyit kell küzdenie, azért, hogy életben maradjon és, azért, hogy megmutassa igenis, az ő körzetéből származok is meg tudnak nyerni egy ilyen versenyt! És közben pedig rájön, hogy a szerelem minden egyes percben a szeme előtt lebegett, csak túl hülye volt ahhoz, hogy megérintse!-üvöltöttem a két fiúval, miközben ide-oda hadonásztam, és kb. úgy nézhettem ki mint egy fiatal anyuka, aki próbálja kioktatna a gyerekeit.
Louis és Niall pár percig csak megszeppenve nézett rám, és azt hittem, hogy hatásos volt a kirohanásom, de aztán két hatalmas párna szállt felém és az egész házat betöltötte a két fiú nevetése.
- Lehetetlen esetek vagytok-sóhajtottam nagyot, miközben leültem a két hatalmas párnára, amik már a földön hevertek.
Persze a fiúk nem bírták ki, hogy ne játszanak egy kicsit hat éves gyereket, ezért azonnal rám vetették magukat és kihúzták alólam a párnákat, majd örültek módjára ütni kezdtek. Én persze azonnal rohanni kezdtem ide-oda a házba, majd szerencsére a szobámba találtam magamnak menedéket.
Fáradtan dőltem az ajtónak, majd megakadt a szemem az éjjeliszekrényemen és azonnal kicsaptam az ajtót, pedig tudtam, hogy mi vár rám.
- FIÚK! ÉJFÉL VAN!-kiáltottam fel, majd mosolyogva a nyakukba ugrottam.
Nem is tudom, hogy miért örültem annak, hogy 2013 van. Eddig sosem voltam az a nagy újévet ünneplő típus. Általában mindig kimentünk a Times Squarre és megnéztük a tűzijátékot, de semmi több.
Viszont az elmúlt pár nap annyira, de annyira tökéletes volt a maga módján, hogy abban reménykedtem, hogy a 2013-as évem ilyen tökéletes lesz. Hogy végre újra a régi Meghan lehetek, új életet kezdhetek, túlléphetek apáék válásán, tartozhatok valahova...
És az még nagyobb boldogsággal töltött el, hogy két ilyen ember van mellettem, miközben átlépek a 2013-as évbe. És igen, lehet, hogy Harry most nincs itt, de tudom, hogy a 2013-as év talán egy új, mindennél erősebb szerelmet rejteget számunkra...
Úgyhogy ezekkel a gondolatokkal a fejemben szorítottam magamhoz a két One Directionos fiút, akik nevetve öleltek át engem.
Természetesen a pezsgő sem maradhatott el az ünneplésből, szóval miután koccintottunk és ittunk egy pohár édes italt, úgy döntöttünk, hogy a szobámba folytatjuk tovább a beszélgetést, ezért pár perc múlva már az ágyamon ülve, nyakig betakarózva küzdöttünk az ellen, hogy lecsukódjanak a szemeink.
- Na én elmegyek aludni Harry szobájába-ásított nagyot Niall és ő volt az első aki feladta a harcot.
Azonban, amikor megpróbált feltápászkodni azonnal a keze után kaptam és visszarántottam ülő helyzetbe.
- Kérlek várjátok meg velem a számomra "rendes" újévet. Meg szeretném nézni a Time Squarei tűzijátékot. Ez olyan hagyomány féle-mondtam rekedt, alig hallható hangon, miközben meglóbáltam a kezemben tartott tévékapcsolót.
Természetesen én is eszméletlen fáradt voltam és leginkább arra vágytam, hogy lecsukhassam a szemeimet, de képtelen voltam rá, az nélkül, hogy ne nézném meg a kiskorom óta imádott tűzijátékot. És anyának is boldog újévet akartam kívánni ottani idő szerint.
- Oké, oké. Nézzük meg-mosolygott rám Niall és Louis is.
Úgyhogy élő halott állapotban beszéltük végig az órákat, és volt olyan, hogy nem is azt válaszoltuk amit kellett volna az adott kérdésre. Ilyen volt például Louis és Niall párbeszéde is:
- Amúgy hogy van anyukád?-kérdezte Louis Nialltől, aki már a harmadik zacskó chipset pusztította el. 
- Aha. Én is szeretem a körtét-válaszolta Niall, Louis pedig a legkisebb mértékben sem lepődött meg a furcsa válaszon, bár szerintem ő még a kérdésre sem emlékezett...
Aztán, amikor eljött az a pont, hogy az én szemeim is kezdtek lecsukódni, ismerős durranó hangot hallottam meg a TV-ből és a szemeim azonnal felpattantak, ahogy a mellettem ülő két fiúnak is. Csillogó tekintettel bámultam a fényes, színes fénycsóvákat, amik beszínezték az egész eget. Hallottam, ahogyan az emberek sikongatva örülnek az Újév beköszöntének. Mosolyogva bámulta a tűzijátékot, ahogyan azt minden egyes évben tettem születésem óta. Aztán eszembe jutott anya, úgyhogy kiültem az ágy szélére és tárcsáztam a jól ismert számot. Miközben kicsöngött a telefon, egy percre se vettem le a szemem a televízióról  amelyben a tűzijáték még mindig nem múlt el.
Azonban, amikor anya édes hangja beleszólt a telefonba, az hatalmas puffanással a földre zuhant és a darabjaira tört.

*Harry szemszöge*

Hol vagyok? Mit keresek itt? Nekem nem kellene itt lennem...
Nem kellene itt lennem, főleg nem vele..
A szívem minden egyes apró dobbanásával őt szerette. Őt, akit ott hagytam Holmes Chapelbe. De mégsem ott, mégsem vele vagyok.
Hanem New York kellős közepén, egy szőke lánnyal és a tűzijátékot csodálom az égen.
És, hogy miért vagyok itt? És miért pont vele?
Mert bármennyire is akartam Meghannal lenni, nem lehetett.
Ő mégiscsak egy átlagos lány. Én pedig Harry Styles vagyok, egy egyáltalán nem átlagos fiú. Mellém nem egy hétköznapi lány való, hanem egy olyan mint a mellettem álló törékeny, de mégis csodás lány.  Nem szerettem őt. Sohasem szerettem. Főleg nem úgy, mint Meghant. És bár tudtam, hogy a legnagyobb hibát követem el azzal, hogy ide jövök Taylorral, mégis megtettem. Pedig minden egyes porcikám akarta. Érezni akarta Meghant...
Érezni akartam, hogy itt van mellettem, hogy sosem hagy el. Érezni akartam azt a varázslatot, amit áraszt magából...
De nem lehetett. És tudom, hogy már sosem lehet, mert, amikor felszálltam a gépre, Taylorral az oldalamon, akkor elveszítettem. Nem csak úgy, mint egy valakit. Elveszítettem a testvéremet, elveszítettem valakit, akit szerettem.
Az önsajnálatomból, hirtelen Taylor ajkai zökkentettek ki, aki a nyakam köré fonta a karjait és lágyan megcsókolt, amikor éjfélt ütött az óra. Azonban, abban a percben a pofámba nyomták a kamerákat és vakuk kezdtek el villogni körülöttünk. Mindezek ellenére, nem menekültem el, nem tűntem el a tömegben, hanem csak bámultam magam elé, miközben Taylor még mindig engem ölelt át.
De nekem minden egyes gondolatom Meghan körül forgott. Próbáltam kizárni a fejemből és csak Taylorra koncentrálni, de nem ment. A fejem egyre jobban fájt a saját gondolataimtól és a hangok zaja egyre hangosabban csengett a fülemben, alig bírtam talpon maradni.
Azonban, amikor meghallottam egy beszélgetés foszlányát, minden más hang megszűnt körülöttem.
- Taylor Swift és Harry Styles hivatalosan is együtt vannak! Köszönjük a figyelmet, minden Anglia lakosnak, és reméljük, hogy élvezték a tűzijátékot, mert úgy látszik az újdonsült szerelmespárunk igen!-mosolygott bele egy ismerős nő az egyik kamerába, és akkor jutott el a tudatomig, hogy Meghannak teljesen igaza volt.
Igaza volt abban, hogy szívtelen vagyok. Tényleg én vagyok a legszívtelenebb ember a földön.
Megbántottam. Fájdalmat okoztam neki. Olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amik nem voltak igazak, amiket sosem gondoltam komolyan. De ennek ellenére mégsem utasította el a szerelmemet.
Mindezek ellenére, ő szeretett engem.....
Most pedig összetörtem a szívét. Ha látta az adást, akkor végleg vége. Mindennek.
Azonnal elszakadtam Taylortól és sietve a hotel felé vettem az irányt. Minden egyes lépéssel egyre jobban elnehezült a mellkasom, és azt hittem, hogy hirtelen kiszakad a testemből.
A New-Yorki hideg szél fújta az arcomat és ezzel csak még jobban arra késztettet, hogy könnyek tőrjenek elő a szemeimből. Nem sírtam...
Csak néhány könnycseppet ejtettem, de azok is savként égették az arcomat és egy perc töredékére hatalmas fájdalmat éreztem. Olyat, amilyet még soha ezelőtt.
De próbáltam magamra rángatni az álarcomat, ami sikerült is, így hát úgy értem be a hotelszobába, mint Harry Styles, akinek semmi gondja sincs, csak rossz hangulata. Nem úgy, mint Harry Styles, akibe hatalmas fájdalom költözött és az ellen küzd, hogy ne törjenek elő a könnyei.
Ledőltem az ágyra és a tekintetemet a plafonnak szegeztem. Csak néztem a mályva színű mennyezetet, ami mintha csúfolódott volna velem. Olyan volt mintha nevetett volna rajtam.
Bár szerintem inkább csak beképzeltem magamnak.
Pár perc múlva már a fájdalom legkisebb jelét sem éreztem.
- Hát. Végülis minden csoda csak egy napig tart-suttogtam a plafonnak, majd felültem az ágyon.
Eleresztettem egy hatalmas sóhajt, és rájöttem, hogy nem bántam meg azt amit tettem. Mert én Harry Styles vagyok. Harry Styles, akinek egy hozzá való lány kell. Nem egy olyan, akinek az élete romokban hever, aki igazából a mostohatestvére, és aki teljesen átlagos.
És lehet, hogy önző vagyok, de tényleg így gondolom. Butaság azt állítani, hogy a hírnév nem változtatja meg az embereket. Mert ez nem így van. Megváltoztat minket, akkor is ha nem szeretnénk. Már nem lehetünk ugyanazok akik régen. Egy új énünk születik, amit lehet, hogy még mi is utálunk, de nem tehetünk ellene semmit. Az emberek elvárnak tőlünk dolgokat. Elvárják azt, hogy jól nézzünk ki, hogy jól öltözködjünk, hogy az én világomba legyen való a párom. És az idők során rájöttem, hogy ezt én is elvárom saját magamtól. Mert fel kell építenem magamnak egy tökéletes életet, ami példaértékű lehet sokak számára. És egy tökéletes életbe Meghan nem tartozhat bele...
Nem néznének rám jó szemmel, ha a saját testvéremmel kezdenék el kavarni.
Miután tisztáztam a fejemben a dolgokat, elkezdtem lerángatni magamról a több rétegnyi ruhát, de hirtelen kiesett valami a kabátom egyik zsebéből.  Lehajoltam, hogy felvegyem az ismerősnek tűnő tárgyat, és amikor a kezem közé vettem egyből rájöttem, hogy mi is az.
Meghan karácsonyi ajándéka. Teljesen kiment a fejemből. Hosszú percekig forgattam a kezemben a kék színű apró dobozt, majd bontogatni kezdtem.
Két perccel később a könnyeim át bámultam a kezemben szorongatott ezüst láncra, amelyen végig medálok díszelegtek.  Az első egy HC volt, amely Holmes Chapelt jelentette.Ahonnan indultam..
Majd az édesanyám monogrammja.
Aztán egy szám: 165998, amely a számom volt az X-Faktorban.
Aztán jött egy X, ami az X-Faktorba való bejutásomat ábrázolta.
Aztán egy széttört szív, amely talán azt jelentette, hogy kiestem az X-Faktroból.
Aztán egy 1D, ami a One Direction megalakulását jelentette.
Aztán egy szó: Torn. Amely az első közös dalunkat ábrázolta.
Ezután egy mikrofon, amely talán azt jelentette, hogy bejutottunk az élő adásba.
Utána egy: 3 jött, amely azt jelentette, hogy harmadikak lettünk az X-Faktorban.
Aztán WMYB, amely az első dalunkat jelentette.
Aztán díjak, amelyeket megnyertünk..
Aztán az MSG dátuma, végül pedig LT, LP, NH, ZM, amelyek a fiúk neveit ábrázolták...
A medálok összekapcsolódtak és egy HS betű díszelgett a sor végén, amely engem ábrázolt.
Azt, hogy nem lennék senki, ha mindez nem történik meg velem. Az, hogy csak egy sima Holmes Chapeli srác lennék, senki más. Nem éltem volna át mindezeket, nem ismerhetném a mostani legjobb barátaimat, nem élhettem volna meg az álmomat...
Azt hittem, hogy nincs több medál, de amikor ki akartam kapcsolni, hogy a nyakamba helyezhessem észrevettem valamit.
Pont a kapcson, amely a HS betű és a HC betű közt helyezkedett el, egy táblácska fűgött.

*Sose felejtsd el, hogy ki voltál és, hogy honnan indultál. Mert bármi is történik körülötted, bármennyire is híres és elismert leszel, akkor is maradj önmagad..*

Abban a percben minden összeomlott bennem...
Rájöttem, hogy elveszítettem valamit. Valamit, ami tökéletes lehetett volna.....

*Meghan szemszöge*

Éreztél már úgy, mintha fuldokolnál? 
Fuldoklasz, kapkodsz az életető oxigén után, azonban nem vagy képes levegőt venni. Nem vagy képes lélegezni. Csak küzdesz, küzdesz és küzdesz. De nem vagy képes magadba szívni az oxigént. Haldokolsz. De mégsem halsz meg. Csak küzdesz, szenvedsz, de nem tudsz meghalni....
Csak szenvedni tudsz... 
Minden érzékszerved kikapcsol. Nem hallasz, nem látsz, nem érzel.
Valami égetni kezdi belülről a testedet. Valami  kínoz belülről és minden erőddel azon vagy, hogy kienged magadból. Hogy elordítsd magad, hogy távozzon a testedből ez az égető érzés. 
A fájdalom...
De nem vagy rá képes. Nem tudsz üvölteni, nem tudsz zokogni. Semmire sem vagy képes. Csak érezni. 
Nem tudod kiadni magadból a fájdalmat. Az csak emészt belülről és egyre jobban éget... 
Hatalmas léptekkel indultam meg kifelé a házból. Ismét ki akartam szabadulni innen. El akartam menni. Elmenni messzire. Minél messzebbre ettől a helytől és vissza se nézni. Itt hagyni mindent és talán mindenkit. A fájdalmat, a keserűséget, a boldogságot, a szerelmet, a barátságot...
Hatalmas erővel csaptam ki a bejárati ajtót és a hideg szél az arcomba csapott. Befújt a vékony pamutréteg alá, csípte a csupasz bőrömet, a szemeimbe pedig könnyeket csempészett. Mezítláb lépkedtem végig a hideg, nedves hóban, majd éreztem, hogy a fájdalom ólomként nehezedik rám, ami hatására a lábam megcsuklott és a térdemre kényszerültem a jéghideg hóban. A hideg kezdett végig áramlani a testemen, miközben a bennem égő fájdalom, próbálta leküzdeni azt.
Mitévő legyek most? Megcsalt. Elárult. Minden amit mondott és tett hazugság volt. Minden egyes kimondott szava hazugság volt! Mindvégig őt szerette..
Sosem szeretett engem. Egy percig se. Csak kihasznált. Kihasznált, mint egy Barbie babát, ami csak ideig-óráig jó, aztán elhajított magától.
És a legszomorúbb az volt az egészben, hogy én még mindig szerettem.
Elég ebből, parancsoltam magamra, mert újra könnyek gyűltek a szemembe. Hagyd ezt! Harry nem érdemel meg semmit. Semmit sem érdemel. Szívtelen, elkényeztetett popsztár. Mindvégig csak játszadozott veled, és te bolond módjára beleszerettél. Visszafordíthatatlanul és végérvényesen beleszerettél...
Mély lélegzetet vettem, visszanyeltem a könnyeimet, és arra összpontosítottam, hogy fagyjanak csak meg bennem. Fagyjon meg minden. Könnyek, érzelmek, emlékek, minden, ami gyengévé tett.








Hello Babys!:)
Hát ez lenne az új rész, ami ismét csapnivaló lett...
Bevallom, hogy TÖKÉLETESRE TERVEZTEM, de nem lett az..
Sok lett benne a cselekvés és talán túlon túl sok az érzelem...
És sajnálom, hogy késtem a résszel, de Szombaton felvételizek és ideges vagyok, izgulok, szóval minden bajom van, úgyhogy nehezen szakítok időt, de itt a rész, készen, és bár tényleg nem lett a legjobb, remélem, azért tetszik!
Mint mindig most is közlöm veletek, hogy fel lehet iratkozni a blogra, és természetesen ismét könnyeket és mosolyt csalnátok az arcomra, ha írnátok kommentet a részről, mert mint tudjátok, nekem eszméletlen sokat jelentenek a kommenteitek a véleményeitek.:)
És itt is szeretném megköszöni azoknak, akik az előző részhez, eszméletlen szép sorok írtak nekem! Bevallom őszintén volt olyan amin elsírtam magam.
Na nem azért, mert utállak titeket, meg elszomorítotok, hanem, azért, mert annyira jól esnek a szavaitok, hogy az leírhatatlan. Örülök, hogy tehetségesnek találtok, pedig nem vagyok az, csak egyszerűen írok, és észre se veszem, hogy már három órája a gép előtt ülök, az ujjaim pedig majd leszakadnak...
De ennyivel tartozom nektek és nagyon-nagyon köszönöm, hogy itt vagytok és támogattok engem!:) Eszméletlen aranyosak vagytok és tényleg nagyon köszönöm!:)
Na és persze azt is tudom, hogy nagyon-nagy fordulat egy ilyen rész, a 7.rész után és sajnálom ha valakinek csalódást okoztam....
De most így jött ki a lépés.:)
Na, de azért remélem, hogy kapok kommenteket, ahogy azt is, hogy ezzel a résszel nem veszítek túl sok olvasót.:"D
Az új rész nem tudom, mikor várható, de elárulom nektek, hogy a következő részben kiderül, hogy minek vagy kinek a műve volt az, hogy Harryék bennragadtak a kocsiba.:)
Na de a minél előbbi viszont olvasásra!
XoXo:*