9.~Haza!~

*Meghan szemszöge*

Pár percig csak ültem a hideg hóban.
Vártam.
Vártam arra, hogy végre jégréteg kússzon a szívem köré. A lelkem köré. Mindenem köré, ami érezni tud.
Nem akartam érezni, nem akartam pont őt szeretni. Csak élni akartam. Élni érzelmek és fájdalom nélkül.
- Sajnálom - szólalt meg egy hang a hátam mögül, mire összerezzentem.
Azonnal az ismerős hang irányába kaptam égővörös tekintetem, s a könnyréteg mögül vizslattam át a tájat, hátha észreveszek egy alakot a sötétben.
Egy kétségbeesett tengerkék szempár futott végig átfagyott testemen, majd gondolkozás nélkül felhúzott a földről és a ház felé kezdett el rángatni. Azonban reszkető lábaim megálljt parancsoltak s ezzel az előttem haladó Niallt is megállásra kényszerítettem.
- Mit sajnálsz?-kérdeztem tőle, amikor végre szembe került velem.
Láttam a tekintetén, hogy nem tudja mit mondjon. Csak bámult rám, egyenesen a szemembe, majd lassan megszólalt.
- Minden az én hibám. Ha aznap este nem zárom be Harry kocsijának az ajtaját, akkor.......-kezdett bele, de én a szavak hallatán hátratántorodtam.
- Hogy mit csináltál?-kérdeztem, miközben egyre messzebb lépkedtem Nialltől, s párszor majdnem megcsúsztam a jeges havon.
Nem nézett a szemembe. Csak bámult a fényesen csillogó hóra, mintha lenne rajta bármi érdekes is. Pedig nem volt.
- Niall!-ordítottam rá, bár úgy éreztem, hogy a torkomra fagy minden egyes szó.
Fogalmam sincs, hogy miért ordítottam rá a szőke fiúra. Talán azért, mert igaza volt. Ha nem zárja be a kocsi ajtaját(amit fogalmam sincs, hogy csinált), akkor nem mondom el Harrynek, hogy én voltam az a lány. Akkor nem történik meg az a csók. Akkor most nem fájna ennyire. Akkor most nem érezném úgy magamat, mint pár hónappal ezelőtt. Anyuék válásakor.
- A francba is! Csak azt akartam, hogy boldog legyél! Csak azt akartam, hogy neked jó legyen! És annak ellenére, hogy tudtam, hogy nekem rohadtul fog fájni az, ha Harryvel látlak, mégis megtettem! Mert te fontosabb vagy nekem, mint a saját boldogságom! A te boldogságod fontosabb nekem, mint bármi más...-üvöltött nekem Niall, bár a mondandója végére lehalkult a hangja és szinte suttogásba ment át.
Hirtelen megszólalni se tudtam. Csak néztem a gyönyörű szempárba és a szívem és az eszem is ugyan azt súgta nekem. Azt, hogy omoljak a karjaiba. Azt, hogy legyek mellette, azt, hogy háláljam meg neki , hogy ezt tette miattam.
De bármennyire is akartam, nem tehettem meg. Nem engedhettem magamnak, hogy újra a régi legyek. Hiszen megesküdtem, hogy soha többé nem leszek olyan. Nem bánthat meg, nem sebezhet meg senki. Mert erős vagyok. Erős mint a jég, a vas.
Ezért az helyett, hogy a szőke fiú nyakába ugrottam volna gyors léptekkel megindultam a bejárati ajtó felé, ahol a történtek közben Louis is megjelent.
Amikor elhaladtam mellette láttam a szemében az aggódást, a törődést, az együttérzést, ahogyan azt is, hogy mellettem akar lenni. De mielőtt bármit is mondhatott volna, beléptem a bejárati ajtón és mind a két fiút magam mögött hagyva, hatalmas erővel becsaptam azt.
A térdem a remegett, ziháltam a hirtelen hőmérséklet változástól, a vér lüktetett a fülemben, a látásom egyre homályosabb lett.
Végigcsúsztattam a hátam a kemény fán, de mielőtt a jól ismert pozícióba kerülhettem volna, kapcsolt az agyam és egy gyors mozdulattal felálltam, s megindultam a szobám felé.
Rázkódó testtel dőltem bele az ágyba, amibe Niall és Louis illata keveredett egymással.
Három. Három embert vesztettem el egyetlen egy nap leforgása alatt...
Pontosan három könnycseppet préseltem ki még utoljára a szememből, majd lezártam mindent.
Mindent ami Holmes Chapelben történt.



Reggel újult erővel, mosollyal az arcomon ébredtem fel, majd azonnal kipattantam az ágyból, s miután kiválasztottam a mai szettemet, a fürdő felé vettem az irányt.
Imádtam áztatni magam a kádba, hagyni, hogy a forró víz átjárja a testemet, azonban ma mégsem volt hozzá kedvem, ezért alig tíz perc után ki is másztam a szinte már égető vízből és magamra rángattam a farmernadrágomat és a kissé már nyúzott fekete kötött pulcsim.
Halkan dúdolva lépdeltem le a lépcsőn, miközben a nedves hajamat fésültem végig, de a csomók ennek ellenére sem adták meg magukat.
Éppen nyerésre álltam a velük szemben folytatott küzdelemben, azonban, amikor beléptem a konyhába a fésűm hangos csilingeléssel a földre zuhant.
- Te meg mit keresel itt?-kérdeztem a fekete hajú fiútól, amikor felém fordult.
- Mégis mit csinálnék itt? A holdat keresem. Nem egyértelmű, hogy hozzád jöttem?-kérdezte tőlem Zayn, majd engem megkerülve a nappali felé vette az útját, s nemtörődöm stílusban hanyatt vágódott a kanapén.
Idegesen beletúrtam a hajamban, aminek hatására ismét összekuszáltam a már-már normálisan álló szálakat, és gyorsan Zayn után indultam. Na persze nem azért, mert annyira izgatott a jelenléte, hanem, azért, mert túlságosan is kíváncsivá tett. Sosem voltunk jó kapcsolatban, sőt szerintem a köszönősnél több érdeklődést nem nagyon mutattunk egymás iránt. Pont ezért nem értettem, hogy miért jött ide. Igen, persze azt tudom, hogy hozzám jött és nem Harryhez, hiszen ő jelenleg nem tartózkodik itthon.
- Mit akarsz?-kérdeztem tőle, miközben nekidőltem a finom tölgyfából készült ajtókeretnek.
Zayn felém fordította kissé ijesztő, de mégis megnyugvást sugalló tekintetét.
- Gondoltam, most, hogy úgymond eldobtad magadtól Louis és Niall barátságát, szükséged van valakire.
A szavai hallatán a gyomrom görcsbe rándult és a szívemet ismét mardosni kezdte a fájdalom. Talán most jutott el a tudatomig az, hogy mit is tettem tegnap este. Az, hogy csak úgy otthagytam mindkettőjüket, amikor igazából ők nem is tehettek semmiről. Ők csak segíteni akartak nekem.
Gyors léptekkel megindultam Zayn felé és annál is gyorsabban huppantam le a kanapéra, mivel a lábaim ismét remegni kezdtek.
Zayn nem mondott semmit, csak sötét tekintetével nézett rám, amik nyugodtságot sugalltak az amúgy teljesen zavarodott életembe.
- Mit kellene csinálnom?-suttogtam magam elé, miközben a tekintetemet Zayn felé fordítottam.
Az inkább távolságtartónak tűnő fiú ezúttal őszinte kedvességgel és átérzően nézett rám. Azonban nem meglepő módon nem mondott semmit, aztán hosszas csend után megszólalt.
- Őszintén? Nem tudom. Nem tudom, hogy Louis és Niall, hogy is érez igazán. Sajnos a banda kezd szétesni.-mondta nekem Zayn, miközben koptatott farmerján lévő, úgymond: divatszakadást piszkálgatta, s úgy tűnt teljes figyelmét annak szenteli.
A hideg végigfutott a hátamon. Nem akarom, hogy a banda szétesen. Akkor sem, ha nem vagyok One Direction fan.
Nem akarom, hogy a fiúk az én hibámból oszoljanak fel. Amit pedig még jobban nem akarok az-az, hogy több millió tinilányt tegyek boldogtalanná.
- Miattam?-kérdeztem elfojtott, rekedt hangon, s a padlót kezdtem el bámulni.
- Igen Meghan biztosan miattad. Szerintem is pont te leszel a hibás..-mondta cinikusan Zayn, majd mosolyogva elkapta a tekintetemet.
Elmosolyodtam, s talán magamban kuncogtam is.
De mindezek ellenére sokminden végig futott az agyamon. Ezer kérdés, ezer ok, s egyetlen egy válasz:
Haza kell mennem.
Nem azért, mert azt akarom, s nem is azért, mert utáltam itt lenni, ahogy nem is azért, mert utáltam a fiúkat, Annet és legfőképpen Harryt.
Nem ezért. Mert tudtam, hogy mélyen a jégréteg alatt, ami percről-percre kezd egyre vastagodni, szerettem őket.
Mindenél jobban szerettem őket. A szívem minden egyes apró dobbanásával.
De tudtam, hogy amikor betettem a lábam Holmes Chapelbe, mindent a feje tetejére állítottam.
Majdnem sikerült ellenséget csinálnom Niallből és Harryből, akik miattam marták egymást.
Ezer könnycseppet ejtett Anne a kemény, kegyetlen szavaim miatt.
Hatalmas csalódást okoztam a saját apámnak....
Semmi keresni valóm sem volt itt. Bármit teszek, bármit mondok, azzal csak fájdalmat okozok másoknak. Azoknak, akiket szeretek.
Egy kövér könnycsepp folyt volna le az arcomon, ha a kemény jégréteg nem állít meg. Azt mondta, hogy ne tegyem. Ne mutassam ki, hogy mennyire fáj. Mennyire ég és szúr a mellkasomban lévő dobogó valami, ami életben tart.
Üres tekintettel álltam fel Zayn mellől a kanapéról, majd megindultam a szobám felé.
- Hé te meg hová méssz?-kiáltott utánam a sötét fiú és fürkészően nézett rám.
- Haza-jelentettem ki, de nem néztem rá, helyette a felfelé vezető lépcsőt kezdtem el kémlelni.
- De hiszen itthon vagy Meghan-közölte velem Zayn, majd kissé felnevetett.
Egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat és sokáig gondolkoztam azon, hogy megmondjam-e neki az igazat vagy sem. Azt, hogy a rendes otthonomra gondoltam..
- Mármint úgy értem, hogy haza, hogy haza New-Yorkba-mondtam Zaynnek, miközben felé forditottam a tekintetem.
Ha akarta se tudta volna elrejteni az arcára ülő döbbenetet.
- Mi?! És mi lesz Louissal és Niallel?! Ők tudják? Egyáltalán elköszöntél tőlük?!-idegeskedett, miközben már sokadszorra túrt éjfekete hajába.
- Nem.-közöltem egyszerűen, majd megindultam felfelé a lépcsőn, de a tizedik lépcsőfokon muszáj volt lefékeznem.
- És Zayn.Nem szeretném ha szólnál nekik. Csak felejtsenek el-tettem hozzá, majd hatalmasat nyeltem, aminek köszönhetően, majdnem megfulladtam, de nem törödtem vele. Egyre gyorsabban szedtem a lépcsőfokokat felfelé és szokásomhoz híven hatalmas erővel csaptam be a szobám ajtaját.
Szinte már kényszert éreztem arra, hogy végigcsúztassam a hátamat a kemény fa ajtón és leérkezve a padlóra, zokogásban törjek ki.
De erős voltam. Erősebb és keményebb, mint valaha.
Kirángattam a hatalmas bőröndöt az ágyam alól és a szekrényem elé vonszoltam.
Nem volt türelmem ahhoz, hogy minden ruhadarabomat gyönyörűen, összehajtógatva rakjam a bőröndömbe, ezért az egyszerűbb megoldást választottam. Egymás hegyére-hátára dobáltam a különféle felsőket, nadrágokat, fehérneműket, szinte mindent, amikor hirtelen a kezembe akadt valami.
Hosszú percekig bírtam volna bámulni a kezemben csillogó tárgyat, de tudtam, hogy felszakítana valamit. Valamit, ami iszonyatos fájdalommal járt volna.
Gondolkoztam rajta, hogy kidobom, de végül az oldaltáskám legmélyére süllyesztettem és hagytam, hogy ott pihenjen.
Alig fél óra leforgása alatt sikerült teljesen üresre varázsolnom a szobámat, amiért nagy dícséretet érdemlek. Hiszen nem volt a legegyszerűbb dolog, főleg azért nem, mert eszméletlen sok emlék kezdett el gyötörni a pakolászás alatt. És igen, lehet, hogy csak pár napja vagyok itt, és lehet, hogy szinte alig léptem ki a házból, sőt egyetlen egy környékbelit sem ismertem meg, de mindezek ellenére sok boldog és fájdalmas percre fogok egyaránt emlékezni. Sőt erre a pár napra boldogabban emlékszem vissza, mint az elmúlt 17 évem bármelyik napjára.


Hála az internetnek hamar sikerült jegyet szereznem a legkorábban induló New-Yorki gépre. Gondolkoztam rajta, hogy szólok anyának, hogy indulok haza, de meggondoltam magam. Szerettem volna meglepetést szerezni neki, hiszen tisztában voltam vele, hogy édesanyám imádja a meglepetéseket. Mivel volt még pár órám a gépem indulásáig, sőt, több mint pár órám, ezért úgy döntöttem, hogy utána járok annak, hogy apa és Anne itthon vannak-e már.
Igazából sokszor felvetődött a fejemben az ötlet, hogy felhívom az én drága apukám és leordítom a fejét az miatt, hogy itt hagytak egyedül,egyetlen szó nélkül. De aztán rájöttem, hogy ez mégsem így volt, mert hagytak nekem egy őrangyalt, Niall szeméjében. És pont, ezért vetettem el az ötletet a fejemben, ezért inkább csak vártam arra, hogy végre belépjenek a bejárati ajtón.
Azonban már itt volt az ideje annak, hogy haza érjenek, ezért meg is indultam a földszint felé. Azonban a lépcsőn megcsúszott a lábam és lebukfenceztem a lépcsőfokokon.
-Jól vagyok!-kiáltottam fel, amikor biztos talaj volt a lábam alatt.
Azonban hamar rájöttem, hogy ez hülyeség volt, hiszen rajtam kivül senki sem tartozkodott a házban, ergo senki sem láthatta a mókás mutatványomat.
Tettem pár lépést, leguggoltam, lehajoltam, felemeltem a kezeimet, köröztem a fejemmel, vagyis teszteltem, hogy nem-e esett semmi bajom. Szerencsére egyetlen egy végtagom sem fájt, ezért biztos lábakon indultam VOLNA meg a konyha felé, ha nem akad meg a szemem egy neonzöld papírlapon, ami a falra volt ragasztva, mintha csak azt akarta volna, hogy észrevegyem. És észre is vettem.
Gyors lendülettel indultam meg a fal felé és hangosan olvastam fel a rajta diszelgő címet.
Tudtam mit akart jelenteni és azt is tudtam, hogy ki hagyta itt.
Felkaptam a kabátomat a fogasról és belevágtam Holmes Chapel hűvös, téli utcái sokaságában. Sokszor fordultam jobbra, sokszor kanyarodtam be egy sarkon, vagy vágtam át egy parkon, de alig pár perc elteltével megérkeztem az úticélomhoz. Először csak az út egyik oldaláról bámultam a Panzió feliratú épületet, majd mikor erőt vettem magamon, átvágtam az úton és a bejárati ajtó elé léptem.
Vaciláltam.
Bekopogjak vagy ne? Biztos, hogy jó ötlet, vagy talán mégsem? Mit fognak szólni? Haragszanak rám, vagy talán még mindig szeretnek?
Aztán döntöttem.
Éppen kopogni akartam, amikor hirtelen léptek zaját hallottam meg az ajtó túlsó feléről.
Azonnal a mellettem álló sűrű, törpefenyők közé vetettem magam, amik meglepő módon, de teljesen eltakarták a testemet.
- Azt nem hiszem el!-üvöltötte egy hang, amikor kivágodott a Panzió ajtaja és egy csörtető Louis vágtatott ki rajta.
- Louis! Nyugodj már meg!-lépett ki utána Zayn, én pedig próbáltam minnél jobban elbújni a zöld ágak között, nehogy észrevegyenek.
- Nyugodjak meg?! Azt mondod, hogy nyugodjak meg?! Tegnap csak úgy otthagyott engem! Engem és Niallt! És akkor is el akartam tőle búcsúzni, mert tudtam, hogy nem sokáig bírja az itt létet, azt, hogy ilyen fordulatot vett az élete, ahogyan azt sem, hogy Harry egy barom! Rosszul éreztem magam Zayn! Azért, mert nem tudtam tőle elbúcsúzni és azt hittem, hogy már rég nincs itt! Azt, hogy már régen a világ másik felén van! De mégsem. Hiszen itt volt! Ma reggel még itt volt! Itt Holmes Chapelben! És te tudtad! Mindvégig tudtad, de nem mondtál egy szót sem!-szakadt ki Louisból egy szúszra , és idegesen mászkált ide-oda, miközben már szinte a haját tépte.
Zayn nem mondott semmit, csak megbánóan nézte barátját, aki egy percre sem állt meg.
- Pedig annyi mindent akartam neki mondani...-sziszegte Louis, miközben végre megállt egy helyben, de a havas aszfaltot bámulta és Zayn bármennyire is akarta, barátja nem nézett a szemébe.
Aztán Zayn olyat kérdezett, ami teljesen eltért az addigi témától.
- Lou..te tulajdonképpen mit is kerestél tegnap Meghanéknál?
Erre a kérdésre a csíkos felsőt viselő fiú felkapta a fejét.
- Én. Én csak... Összekaptam Eleanorral. Vagyis ami köztem és közte volt, annak vége.-sóhajtott nagyot Louis és hangján lehetett érezni, hogy a sírás szélén áll.
- Szükségem volt rá. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért csak úgy éreztem, hogyha nem lehetek vele, akkor szét fog szakítani a fájdalom amit Eleanor elvesztése miatt éreztem. Csak beszélni akartam vele, mert tudtam, hogy úgyis mellettem fog állni. De amikor rávettem magam arra, hogy belekezdek, akkor megmondta, hogy mi történt közte és Harry között. És Harry nem mondta! Ha tudtam volna, hogy Meghannal kialakulnak a dolgok, akkor nem biztattam volna arra, hogy menjen el Taylorral. És a rohadt életbe is Zayn! Annyira rohadtul fáj, hogy 50%-ban én okoztam fájdalmat Meghannak! Mert én nem akartam. Soha nem akarnék neki fájdalmat okozni- csuklott el a hangja, majd öklével a ház falába csapott.
- Louis te, te szereted Megh...-kezdett bele Zayn, de Louis megálljt parancsolt neki.
- Nem Zayn!-förmedt rá a fekete hajú fiúra.
- Louis! A barátod vagyok. Sőt a testvéred.-helyezte Zayn, Louis vállára a kezét, hogy ezzel tudasa "testvérével", hogy mellette áll, azonban Louis olyat tett, amin még én is meglepődtem.
Egyetlen laza mozdulattal lelőkte Zayn kezét a válláról és szembe fordult vele.
Mélyen a szemébe nézett, hangja halk volt, mégis tökéletesen hallható.
- Nem Zayn. Nem vagy a testvérem. Már régóta nem...-mondta Louis, majd sarkon fordult és gyors léptekkel megindult a bejárat felé.
A szavai még nekem is fájtak. Láttam, ahogy Zayn teste megrászkodik, szinte összeomlik a rá zúduló fájdalomtól. Legszívesebben odafutottam volna hozzá, hogy megnyugtassam. Hogy elmondjam neki, hogy Louis nem gondolta komolyan a szavait, de képtelen voltam rá. Nem akartam leleplezni magam, és a lábaim a földbe gyökereztek. A szívem a torkomban dobogott, a fülemben lüktetett a vér, a látásom elhomályosult és úgy éreztem, hogyha nem csukom le a szemeimet pár percre, azonnal összeesek.
Amikor megszűnt a szorító érzés újra kinyitottam a szemeimet, azonban Zayn már nem volt ott, ahol az előbb.
Körbenéztem egyszer-kétszer, hogy tiszta-e a levegő, majd kiléptem a búvóhelyemről és ugyan botladozva, de megindultam hazafelé.
A szívem olóm súlyúnak bizonyult, a levegővételem egyre szaporább lett, de mégis úgy éreztem, hogy nem jut oxigén a tüdőmbe.
Minden miattam van.
Miattam, csakis miattam...
Miattam távolodnak el egyre jobban egymástól a fiúk.
A fiúk, akiknek a kapcsolata álomba illő volt...
(Talán) Miattam szakított Louis és Eleanor. Akikre csak jó volt ránézni. Annyira szerették egymást...
Minden miattam van.
Talán a szüleim is miattam váltak el..
Lassan, de biztosan kezdem tönkretenni, a feje tetejére állítani mindenki életét, aki közel kerül hozzám.
Az agyam megállás nélkül zakatolt az előbb történteken. Tisztában voltam vele, hogy mit láttam, ahogyan azzal is, hogy mit hallottam.
Hallottam és láttam Louis reakcióját, amikor Zayn azt próbálta neki megmondani, hogy Louis belémszeretett.
Hallottam. Minden egyes szót, de nem akartam felfogni, nem akartam, hogy ezek a dolgok eljussanak a tudatomig és onnan emésszenek engem.
Úgy akartam csinálni, mintha nem láttam, nem hallottam volna semmit.
És úgy is csináltam.
Szaporán szedtem a lépteimet a fehér, puha hóba, s a táj már kezdett besötétedni. Nem akartam, hogy vaksötétbe kelljen sétálnom Holmes Chapel elhagyatatott utcáin, ezért már szinte futva tettem meg a hátralévő utat a házunkig.
Annyira elfáradtam a rohanásban, hogy amikor beestem a bejárati ajtón kapkodva szívtam magamba a meleg levegőt.
Még mielőtt feltehettem volna magamban azt a kérdést, hogy miért van nyitva a bejárati ajtón, azelőtt szembe találkoztam édesapám aggódást tükröző tekintetével.
Mondani akartam valamit. Talán túl sok valamit, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. De ha jött is volna, akkor sem tudtam volna elmondani, mert apa hirtelen a karjai közé zárt, és olyan erősen ölelt magához, mintha az élete múlna rajta.
Meglepődtem. Először nem csináltam semmit. A kezem a testem mellett lógott, de hirtelen olyan erős fájdalmat éreztem, hogy muszáj volt erősen magamhoz húznom apukám erős testét, mert tudtam, hogy attól enyhülni fog a fájdalmam.
A vállába fúrtam a fejemet és szipogni kezdtem, de nem sírtam. Csak magamban, legmélyen zokogtam. De ott olyan keservesen, hogy majdnem összcsuklottam. Egyedül azért tudtam talpon maradni, mert apa olyan erősen tartott.
Nem tudom mennyi idő telhetett el azzal, hogy ott álltunk és öleltük egymást, de nem is érdekelt.
- Indulnunk kell. Különben lekésed a gépedet-suttogta nekem apa, mire én azonnal felé kaptam a tekintetemet.
Vajon honnan tudja? Honnan tudja, hogy haza akarok menni? És egyáltalán, hogyhogy elenged? Miért nem tart itt?
- Én lennék a világ legboldogabb embere, ha még itt maradnál, de kicsim, sose felejtsd el, hogy én mindig, de mindig a te érdekeidet néztem. Én csak a legjobbat akarom neked-simitott végig a hajamon, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Kint várlak a kocsiba. Siess- tette hozzá, majd kilépett a mögöttem elhelyezkedő ajtón.
Pár percig csak meredtem magam elé. Apa szavai a szívemig hatóltak, s bár tudtam, hogy sose hazudna nekem, most mégis úgy éreztem, hogy elárult. Hiszen ha mindig jót akart nekem, akkor miért hagyott el minket? Miért nem maradt velünk? Ha velünk maradt volna soha, de soha nem történik meg ez-az egész.
Még több gondolat, ami szinte szétszakít belülről.
Király....

Fogalmam sincs, hogy csináltam, de alig öt perc alatt sikerült lerángatnom a hatalmas bőröndömet a lépcsőfokokon.
Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem izadtam ki, mivel muszáj volt letörölnöm a verejtéket a homlokomról.
Hát igen.. nem szoktam hozzá a cipekedéshez.
Éppen próbáltam megindulni a bejárati ajtó felé, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy Anne a konyhaajtóból int nekem, talán búcsúzásképpen.
Egy apró, de mégis őszinte mosoly kúszott az arcomra, s én is intettem egyet a sugárzó, gyönyörű nőnek.
Aztán rájöttem, hogy ez mekkora hülyeség, ezért a földre ejtve a táskámat, gyors léptekkel megindultam Anne felé és a karjaiba vetettem magam.
Éreztem, hogy a teste megfeszül a meglepetségtől, de aztán egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében ő is átölelt.
- Köszönök mindent-suttogtam neki.
- Csodálatos lány vagy Meghan-simitott végig puha kezével a tincseimen, majd még egyszer utoljára átölelt és útnak engedett.
Furcsa, hogy azok után, amiket vele tettem ez történt. De nem bántam meg, mert bármennyire nehéz is beismerni magamnak, Anne tényleg szeretetre méltó nő. És igen. Lehet, hogy nem örülök a szüleim válásának, lehet, hogy azt szeretném ha újra együtt lennének és minden olyan lenne, mint régen, de mindezek ellenére örültem annak, hogy apa egy ilyen embert talált maga mellé.
Ismét felkaptam a bőröndömet a talajról, majd még egy utolsót intve Annenek elindultam a bejárati ajtó felé, s már most megcsapott az-az érzés, hogy haza megyek. Haza New-Yorkba.
Éppen a kilincsre akartam helyezni a kezemet, amikor hirtelen kitárult előttem az ajtó és a szívem hatalmasat dobbant. Olyan hatalmasat, hogy azt hittem, hogy egészen New-Yorkig elhallották. A szívembe ismét visszaköltözött a már túl jól ismert érzés.
De bármekkora kéztetést is éreztem arra, hogy hosszú percekig bámuljam a gyönyörű, smaragdzöld szempárt, egy egyszerű mozdulattal kikerültem az előttem álló fiút és a bőröndömet magam után húzva, megindult az út túloldalán álló kocsi felé.
- Meghan!-hallottam meg az ismerős, a testemben bizsergést okozó, mély hangot a hátam mögül.
Azonban nem fordultam hátra, úgy tettem, mintha nem hallottam volna semmit.
A lábaim egyre gyorsabban haladtak a havas talajon, de aztán ismét meghallottam a hangot a hátam mögül.
- Meghan! Várj! Hová méssz?-kérdezte elfojtott, elhalkuló hangon.
Megálltam. Ezúttal muszáj volt.
180 fokos fordulatot vettem és szemeimet felé fordítottam.
A járdán állt. Fájdalmat tükröző tekintettel nézett rám, ami miatt összeszorult a szivem.
- Haza. Haza megyek Harry. És nem jövök vissza-mondtam határozott, monoton hangon, pedig zokogni lett volna kedvem.
Nem mondott semmit, csak bámult rám. Mélyen a szemembe nézett, mintha úgy próbálna nekem elmondani ezernyi dolgot, ezernyi érzést.
De aztán hirtelen a szeme veszélyt jelezve villant fel a sötétben.
- Meghan!Vigyázz!-ordította nekem, és csak akkor vettem észre, hogy az út közepén állok, mozdulatlanul.







Hello Babys!:)
Hosszú kihagyás után itt az új rész, ami lehet, hogy elég rövid DE megszállt az ihlet és a fejemben olyan sebeséggel áll össze a történet, hogy mostantól próbálok egyre gyakrabban részt hozni, ami lehet, hogy összejön, lehet, hogy nem, de ami biztos, amint kész lesznek a részek, azonnal fent lesznek!:)
És nagyon remélem, hogy azok után, hogy ennyi ideig nem hoztam részt, nem hagytatok el...:)
Mint mindig most is megemlítem, hogy fel lehet iratkozni a blogra!:)
Es szólok, hogy végre volt annyi időm, hogy válaszolják a kommenteitekre, de be kell vallanom, hogy ismét nem jó a gépem és csak 1-2mondatos válaszokat írtam, ami még engem is zavar, mert Imádok nektek hosszú válaszokat írni, mert ha már veszítek a fáradtságot arra, hogy komiztok, szerintem ennyit bőven megérdemeltek.:))
Mint mindig, most is eszméletlen nagy örömöt okoznátok nekem ha írnál ok kommentet MIVEL ISMÉT TELEFONRÓL PÖTYÖGTEM BE A FEJEZETET:DDD
És mivel többen érdeklődtek a Facebook címem iránt és mondták, hogy szívesen írnának nekem, ezért ha valaki meg szeretné tudni, be szeretne jelölni, és természetesen nyugodtan írhat nekem, én annak csak örülök, akkor írja le Kommentbe, hogy szeretné-e tudni és szívesen belinkelem!:))
Amit még fontosnak tartok az-az, hogy OMG kaptam 4díjat!!!!!!!!:)) Amit még most sem hiszek el, mert még sose kaptam díjat és eszméletlen nagy örömöt okoz, hogy ennek is eljött az ideje.:')) Amint gépközelbe kerülök, azonnal ki is teszem őket a blogra, és most előre szólok, hogy lehet, hogy nem küldöm tovább senkinek...
És nem azért, mert önző vagyok, ahogyan nem is azért, mert úgy gondolom, hogy nem érdemli meg senki(Szerintem én se érdemlem meg, annyira nem vagyok hű de jó..), hanem azért, mert nincs sok időm más blogokat olvasni. Mivel sok a tanulnivalóm, mellette erre a blogra is eszméletlen sok figyelmet szentelek, ahogy rátok is, ÉS könyvet írok, ami elég meglepő, mert fű, hát hihetetlen!:) Nemrégiben írtam egy e-mailt egy kiadónak, amibe belinkeltem EZT a blogot, és nagyon meglepődtem, hogy válaszoltak és közölték velem, hogy tehetséges vagyok..
WTF? egyáltalán nem vagyok az...:)
És biztattak arra, hogy vágják bele egy történetbe, EGY EGYEDI történetbe és külön felszólitottak arra, hogy ne egy Szent Johanna Gimi másolatba kezdjek bele, amin jót nevettem, mert imádom azt a könyvsorozatot, és annak a mintájára akartam könyvet írni, dehát ez sem fog összejönni.:'DD
Szóval úgy éreztem, hogy ezt muszáj megosztanom VELETEK, hiszen ha ti nem lennétek, nem írnátok olyan szép sorokat a részek alá, akkor soha, de soha nem lett volna bátorságom arra, hogy írjak a kiadónak, és akkor talán nem lennék azon az úton, hogy teljesüljenek az álmaim..:) És tudom, hogy hosszú út áll még előttem és az sem biztos, hogy ki fogják adni a könyvemet, de mégis eszméletlen jó érzés...:)
SZÓVAL tényleg ne haragudjatok meg rám, ne nézzetek le, ne ítéljetek el az miatt, ha nem adom tovább a díjat...:/ :)
És ÚRISTEN CSAK 9 rész van a blogból DE 11813 oldalmegjelenitéssel büszkélkedhetnek!!!!:))
Nagyon nagyon köszönöm!
Köszönöm, hogy vagytok nekem, hogy támogattok, hogy hisztek bennem...<3
De úgy érzem, hogy ezt soha nem tudom eléggé megköszönni..<3
Köszönök mindent!<3
Mára ennyi voltam.
XoXo!:*