6.~ Vagy talán mégsem?~

*Meghan szemszöge*

Értetlenül bámultam az előttem álló Niallra, aki még mindig a csuklómón pihentette a tekintetét. Éreztem, hogy a könnyek még fájdalmasabban távoznak a szememből és legbelül egy világháború dúlt bennem.
- Niall..én sa-sa-sa-sajnálom-szipogtam, és végre felém emelte a tekintetét.
A gyönyörű kék szempárból könnyek kezdtek el hullani, aminek láttán a szívem olyannyira összeszorult, hogy azt hittem elájulok.
Pár percig csak meredt rám, miközben a könnycseppek végigfolytak az arcán.
- Harry tudja...?-szólalt meg végül, alig hallható, elcsukló hangon.
- Én, én, én azt hi-hi-hiszem, hogy.
- Tudja vagy nem, Meghan?!-förmedt rám Niall erős hangnemben, de érezni lehetett a benne rejlő fájdalmat.
- Nem-vallottam be neki, majd még jobban sírni kezdtem.
Nem bírtam magamban tartani a fájdalmat. Azt a fájdalmat, amit Niallnek okoztam. És azt a fájdalmat, ami a szívemet kezdte el mérgezni.
Hirtelen úgy éreztem, hogy szükségem van valakire. Valakire aki nem Harry, nem Louis, nem anya és nem apa.
Niallre volt szükségem. Csakis rá.
Olyan gyötrő fájdalmat éreztem magamban, hogy észre se vettem és olyan erősen bújtam Niall karjaiba, hogy szinte megfulladtam. De nem érdekelt. Mert ahogy egyre erősebben szorítottam magamhoz a szőke fiút, annál gyorsabban kezdett enyhülni a fájdalmam.
Egyre erősebben öleltem át Niallt, és miközben magamba szívtam bódító illatát a könnycsatornáim kezdtek kiapadni és pár másodperccel később megszűnt a keserves zokogásom.
- Meghan..kérlek ne..-suttogta Niall és hallottam a hangján, hogy sír.
Lassan eltávolodtam a szőke fiútól, aki nem ölelt át, csak állt előttem, mint egy darab fa.
Amikor már több centi választott el minket láttam, hogy a tengerkék szempárt égővörös szín fogta körül.
Nem tudtam neki mit mondani, de ha tudtam volna, akkor sem jött volna ki hang a torkomon, mert ismét zokogni kezdtem.
- Szereted őt?-kérdezte tőlem olyanannyira erős hangnemben, hogy összerezzentem.
- Niall, én...-kezdtem volna bele, de Niall szokása szerint közbeszólt.
- Tudod mit?! Inkább hagyjuk.-nevetett fel kínyjában, de az egész arcát könnyek áztatták.
Azt a fájdalmat, amit akkor éreztem még az ellenségemnek sem kívántam volna. Megragadtam Niall kezét és közölni akartam vele, hogy mennyire sajnálom, de Niall azonnal hátratántorodott.
- Csak hagyj békén! Oké?! Hagyj békén..-förmedt rám, majd esetlenül hátat fordított nekem és megindult visszafelé.
Utána akartam menni, de tudtam, hogy semmi értelme sem lenne, és azt is tudtam, hogy ha egy tapotatt is mozdulok, a lábaim azonnal felmondják a szolgálatot.
Remegő végtagokkal nyítottam ki a kocsi ajtaját, és csodálkoztam rajta, hogy éppen és biztonságosan sikerült beülnöm a kormány elé.
Vagy fél órába telt, amíg képes voltam beíndittani a kocsit. Alig láttam valamit a könnyeimtől, és biztos voltam benne, hogy épp eszű embernek esze ágába se jutna ilyen állapotban vezetni. Én azonban megindultam hazafelé, és bármennyire meglepő is, azt kívántam, hogy bárcsak lesodrodnék az útról...
Mert ezt a fájdalmat képtelen voltam elviselni. Minden egyes könnycsepp égette a bőrömet. És minden egyes könnycsepp ejtésével egyre nagyobb űrt éreztem magamban.
Pár perccel később esetlenül tántorgótam fel a lépcsőn és amint beléptem a szobámba az egész testem előre csuklott.
Hatalmas fájdalom nyílalt az egész testembe, amikor nagy puffanással a földre zuhantam. Percekig csak sírtam és saját magamat öleltem magamhoz, majd hatalmas erővel kezdtem lehúzni magamról a hófehér ruhát. Bár igazából sokkal inkább szagattam a selymes anyagot, mintsem óvatosan vettem volna le. Amint sikerült kikecmeregnem belőle, azonnal a szekrényem mélyére süllyesztettem az álarcommal együtt.
Akkora erővel csaptam be a szekrényem ajtaját, hogy szinte az egész ház beleremegett.
Fáradtan, remegő testtel dőltem le az ágyamra és olyan erőssen öleltem át a hatalmas párnámat, mintha az életem függene tőle.
A szívem minden egyes dobbanása fájdalmat okozott.
Fájdalmat, mert rájöttem, hogy visszafordíthatatlanul és halálosan beleszerettem Harrybe, pedig tudom, hogy ez a legnagyobb hiba amit valaha elkövettem. Mert bármennyire is utáltam azt, hogy Anne apával van, olyanannyira biztos voltam benne, hogy boldogok együtt. És nem tehetem tönkre a boldogságukat...
Fájdalmat éreztem az miatt, mert szinte biztos voltam benne, hogyha Harry tudja, hogy ki vagyok, esze ágában sem lett volna megcsókolni engem... hiszen utál, teljes szívéből utál engem.
De a legnagyobb fájdalmat mégis Niall iránt éreztem...
Mert fájdalmat okoztam annak az embernek aki teljes szívéből, feltétel nélkül szeretett. Akivel az első perctől kezdve valami megmagyarázhatatlan kapocs van közöttünk...
Ahogy eszembe jutott az este minden egyes perce, még jobban sírni kezdtem.
Mindig is azt hittem, hogyha sírok, az enyhíti a fájdalmam...
Azonban az elmúlt pár nap alatt, rájöttem, hogy ez nem igaz. Bármennyit is sírok, akkor sem lesz jobb. Akkor sem fog kevésbé fájni...
De mindezek ellenére jól esett sírni.
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje feküdhettem az ágyban, a párnámat ölelve, amikor hatalmas ajtócsapodásra lettem figyelmes. Azonnal letöröltem az arcomat és olyan gyorsan pattantam ki az ágyból, hogy magam sem hittem el.
Amilyen gyorsan csak tudtam megindultam az ajtó felé és kissé bátortalanul de kiléptem rajta. Amint kinéztem a folyosóra olyan látvány fogadott, hogy én sem hittem a szememnek.
Harry csapzottan, könnyes szemekkel lépdelt végig a folyosón. A látvány annyira megijesztett, hogy gombóc keletkezett a torkomba és hirtelen nyelni is alig tudtam.
- Harry...mi történt?- kérdeztem tőle, amikor elég közel ért hozzám.
- Mit érdekel az téged?!-kérdezte tőlem felháborodottan, majd éppen be akart lépni a szobája ajtaján, de mielőtt megtette volna, visszanézett rám.
- Történt már veled olyan, hogy találkoztál valakivel, akit valószínűleg soha nem is láttál azelőtt, de mégis úgy érezted, hogy ismered és, hogy valami megmagyarázhatatlan érzés van köztetek?-kérdezte tőlem, miközben mélyen a szemembe nézett.
E szavak hallattán a szívem egyre hevesebben kezdett el dobogni.És kéztetést éreztem arra, hogy mindent elmondjak Harrynek..
- Ja bocs, te képtelen vagy érezni-sziszegte, majd az orrom előtt csapta be az ajtaját.
Csak bámultam a már bezárodott ajtóra és Harry szavai ismét visszhangozni kezdtek a fejemben. Visszasétáltam a szobámba és szokás szerint ismét végigcsúztam az ajtón, majd a földre huppantam.
Legszívesebben ismét sírni kezdtem volna, de nem tudtam. Csak ültem a padlón és bámultam magam elé. Úgy csináltam mintha a mai este csak valami rossz álom lenne.
Pedig Koránt sem az volt...





Másnap reggel iszonyatos fejfájással ébredtem. Szinte minden egyes mozdulatommal fájdalom nyílalt belé és mozogni is alig bírtam. Lassan az órám felè emeltem a tekintetem ami 11:00-t mutatott. Kikecmeregtem az ágyamból, majd úgy döntöttem, hogy az helyett, hogy sajnáltatnám magamat, valami emberi kinézetet erőltetek magamra, mivel tudtam, hogy ismét úgy nézhetek ki mintha most léptem volna ki egy horror filmből.
És amikor megpillantottam magamat a fürdőszobám tükrébe, be is igazolodott a feltételezésem.
Befeküdtem egy kád forró vízbe, és hagytam, hogy a meleg szétáradjon a testembe. Hosszú, Szőkésbarna hajamat megmostam, majd egy törölközöbe csavartam az egész testem és a vizes hajamat, majd nekiálltam a "nagy átalakulásnak".
Megszárítottam a hajamat, majd oldalra fontam és egy masnit kötöttem rá. Feltettem egy alap sminket, ami nem szokásom, de most sokkal jobban éreztem magam tőle.
A mai "Meghan nézzen ki normálisan" ruhám egy mályva színű nadrágból, barna csipkés hálos hosszú felsőből és egy meleg Uggs csizmából állt.
Éppen a felsőmet rángattam magamra, amikor meghallottam apa érces hangját.
- Meghan! Gyere! Ebéd-kiabálta.
Még utoljára belemosolyogtam a tükörbe, de csak azért, hogy Harry jelenlétében is sikerüljön.
Levágtáztam a lépcsőn, majd feltűnő jókedvel sétáltam be az ebédlőbe, azonban amikor beléptem a boltíven a vér is megfagyott bennem.
Ugyanis a "családunk" kiegészült pár taggal. Liam, Louis, Zayn és Niall boldogan beszélgettek apáékkal.
Kissé eltűnt a jókedvem, de ennek ellenére vidáman köszöntem a fiúknak.
Louis szokása szerint szorosan átölelt, ami a tegnapi nap után meglehetősen jól esett. Liam és Zayn is hasonló képem üdvözölt, Niall pedig mégcsak rám se nézett...
Láttam a fiúk tekintetén, hogy furcsálják a dolgot, de sem én, sem Niall nem nyilatkozott a dologról.
Az ebéd elég nyugodtan telt. A fiúk beszéltek arról, hogy hamarosan ideje lesz visszaállniuk a popsztár életbe s hanarosan turnéra indulnak, ha akarnak, ha nem. S ekkor eljutott a tudatomig, hogy én sem leszek sokáig itt... Mármint az ünnepek után én is visszaköltözök anyához. Aminek pár nappal ezelőtt örültem volna, de most inkább szomorú lettem tőle. Mert akármennyire is rossz a helyzetem a Harry-Niall ügyben, akkor sem bírnám ki ha nem láthatnám őket..
Halkan gyűrtem le a torkomon minden falatot, amikor a fiúk hirtelen témát váltottak.
- Na és Harry mivan a titkos csajjal? Tudsz már róla valamit?-lökte meg Zayn, mire az összes fiú kíváncsian felé nézett, kivéve Niallt. Ő csak bámult maga elé és nem mondott semmit..
- Fogalmam sincs, hogy ki lehetett az.. Pedig biztos vagyok benne, hogy ismerem. Érzem...-sóhajtott nagyot Harry.
Én nem szóltam semmit, csak csöndben ettem tovább.
- De nincs valami amiről rájöhetnél, hogy ki az? Valami nyaklánc, gyűrű hasonlók-adta az ötletet Liam és akkor még jelentéktelennek tartottam a kérdését.
- Várjunk csak! Emlékszem! Egy ezüst karkötőt viselt, amin egy angyal volt és valami felirat.-lelkesedett Harry.
A mondatai hallattán, majdnem megfulladtam és Niallel kétségbeesetten egymásra néztünk. Olyannyira köhögni kezdtem, hogy nem is vettem èszre, hogy mi zajlik körülöttem.
- Rájöttem... Most azonnal felhívom!-közölte Harry, majd felugrott az asztaltól és a lépcső felè vette az irányt.
Mi?! Mégis kit hisz, ki lehetett az?! De hiszen én voltam....
Louis làgyan simogatni kezdte a hátam, aminek hatására kis idő múlva abbamaradt a köhögésem és végre levegőhöz jutottam.
- Meghan jól vagy?-kérdezte tőlem a barna fiú.
Én csak néztem a szemeibe, amik valamelyest megnyugtattak, de nem mondtam semmit. Hiszen a jól vagy kérdésre hosszabb válaszom lett volna, mint Louis azt gondolta..
- A szobámba leszek.-nyőgtem végül, majd feltápászkodtam az asztaltól és egy utolsó pillantást vetettem a társaságra. Niall érzelmekkel teli tekintete kicsit sem nyugtatott meg, és tudtam, hogy szíve szerint mindent elmondani Harrynek, de mégsem teszi. És fogalmam sem volt, hogy miért nem...
Vagy azért, mert nem akart fàjdalmat okozni a barátjának, vagy azért, mert saját magának nem akart..
Lassan szedtem a lépcsőfokokat és közben azon kattogott az agyam, hogy mégis kit hívhat fel Harry ezekben a percekben...
Ismét világfájdalommal teli testel zuhantam az ágyamra és csak bámultam a plafont. És Ismét a tegnap estén kezdett zakatolni az agyam, de mielőtt megint magamba zuhantam volna, előkaptam az IronDaughter című könyvemet és a sorok közé menekültem a külvilág elől.
Nem tudom, hogy mennyi ideig olvashattam, de abban biztos voltam, hogy több órán át tarthatott, és tovább is tartott volna, ha nem szólal meg a csengő.
Semmi kedvem sem volt lerohanni és üdvözölni Anne barátnőit, ezért elengedtem a fülem mellett a csengőszót.
Azonban az illető tovább lógott a csengőn és már szinte idegbajt kaptam a hangjától.
- Valaki kinyítja?!-üvöltöttem, de mivel nem kaptam választ, ezért puffogva-morogva megindultam lefelé.
Már majdnem a bejárati ajtónál tartottam, amikor Louis is elkezdett lefelé dobogni a lépcsőn és valószínűleg ő is azért jött, hogy kinyisa az ajtót.
És át is passzoltam volna neki ezt a feladatot, de úgy gondoltam, hogyha itt vagyok, akkor már tök mindegy, hogy kinyitom vagy sem, ezért gyorsan kitártam az ajtót.
Azonban amikor megláttam a velem szemben álló 100wattos mosolyú, szőke hajú lányt, nemes egyszerűséggel rácsaptam az ajtót, és visszavonulót fújtam a szobámba.
Louis hatalmas, megdöbbent tekintettel meredt rám, de nem szólt semmit csak gyorsan az ajtó felé igyekezett és üdvözölte a vendéget.
Nem hiszem el, hogy Harry azt hiszi, hogy ő volt az! Mégis mit keresett volna Holmes Chapelben?! De a legfurcsább mégis az, ha én tudom,hogy ÉN voltam az a lány, akkor hogy-hogy eljött Ő?! Talán el akarja játszani, hogy ő volt az?!
Ezek a megválaszolatlan kérdések kavarogtak bennem, amikor valaki belépett az ajtón.
- Mégis mi a franc volt ez?-kérdezte Louis, miközben kényelembe helyezte magát a kanapémon.
Gyorsan törökülésbe tornáztam magam az ágyamon és Louisra néztem.
Tudtam, hogy mire érti a kérdést, de válasz helyett én is kérdést intéztem felé.
- Szerinted tényleg Taylor volt az a lány?-kérdeztem tőle olyan gyenge hangon, hogy még én is meglepődtem rajta. Abban a percben, amikor megkérdeztem Louis el fordította rólam a tekintetét és kezét kezdte el bámulni.
- Hát..Taylor azt mondja, hogy ő volt és Harry és úgy gondolja, szóval elég valószínű..-mondta nekem halkan, mire én olyan ideges lettem, hogy a felsőm ujját kezdtem le-fel húzigálni.
Annak érdekében, hogy ne kezdjek el ismét zokogni a plafont kezdtem el kémlelni és észre se vettem, hogy Louis közben ismét felém emelte a tekintetét és kidüledt szemekkel bámul rám, vagyis majdnem rám.
- Vagy talán mégsem...?-kérdezte elég fura hangon, mire én felé kaptam a tekintetem.
Azonnal követtem Louis tekintetét, ami éppen a csuklómón pihent.






Sziasztok!:) És íme az új rész!:)
És mielőtt jönének az olyan kommentek, hogy nem egy ilyen rossz részt vártatok tőlem, azelőtt én is közlöm, hogy tisztában vagyok vele, hogy tenyleg nagyon rossz lett! De mivel tegnapra ígértem a részt és nem hoztam, ezért muszáj volt siettem vele.:( De sajnos továbbra sincs gépem és ezért még mindig csak pötyögni tudok.:|
És tényleg sajnálom, hogy ide àllítottam egy ilyen résszel, egy izgalmas rész után..
De valahogy elő kellett készítenem a még elkövetkező részeket!
És tudom, hogy nem érdemlem meg, hogy komizzatok, DE mivel az előző résznél eszméletlen sokan írtatok, aminek hatására be kell vallanom, hogy halál komolyan elsírtam magamat...
Egyszerűen eszméletlen jó érzés számomra, hogy tartjátok bennem a lelket és búzdítatok arra, hogy érdemes írnom, mert van aki érdeklődik iránta!:)
És én nem azok közé a blogírok közé tartozom, akik figyelem nélkül hagyják a kommentjeiteket, ezért kivétel nélkül mindenkinek válaszolok, tehát ha érdekel valakit az nyugodtan visszaolvashatja a válaszomat!:)
És remélem tudjátok, hogy leírhatatlanul sokat jelentetek számomra!:') Nagyon-nagyon-nagyon sokat! És felhívnám a figyelmeteket arra is, hogy lehetőség van arra, hogy feliratkozzatok a blogra!!!:)
Tehát az-az elvem még mindig életben van, hogy minél több a komment, annál előbb jön az új rész! És bár most tényleg nem érdemlem meg azt, hogy komizzatok, mégis remélem, hogy fogtok..
És még egy kérdésem lenne:
Szeretnétek Harry vagy Niall szemszögéből is egy-egy fejezetet, vagy jó így ahogy van?!:) Hiszen szerintem Meghan szerepébe tudja mindenki beleélni magát..:) De azért mondjátok meg róla a véleményeteket!:)
Ha sok komi-új rész!
Addig is XoXo!:*