5~A Hópehely Bál~

~Meghan szemszöge~

Másnap reggel még mindig a Nialltől kapott karkötőt szorongatva ébredtem fel.
A szempilláim szétválaszthatatlanul tapadtak egymáshoz, és szinte lehetetlennek tartottam, hogy bármikor is ki tudom nyítni a szemeimet, de azonban nagy nehézségek árán sikerült.
Így botorkáltam be a fürdőszobàmba.
Amikor azonban a tükör felé fordítottam az arcomat, egy a zombikat is megijesztő látvány fogadott. Undorodva néztem végig az arcomon, majd erőt véve magamon, normális kinézetet erőltettem magamra. Pár perc múlva már egy meglehetősen vidámnak és egészségesnek látszó lány nézett vissza rám.
De mindezek ellenére, úgy éreztem magam mint egy felmosórongy. És bár azt tartottam a legjobb és legcsabítobb ötletnek, hogy visszamászok a védelmet nyújtó ágyamba, ennek ellenére magamra rángattam egy meglehetősen meleg ruhát, majd végig osonva a házon, kiléptem a hüvős Holmes Chapeli levegőre.
Ahogy magamba szippantottam a hideg levegőt, éreztem, hogy kissé rendeződnek a gondolataim. A hideg szétáradt a testemben és reméltem, hogy ha csak egy kis időre is, de megfagyasztja az érzéseimet.
Azonban hirtelen valaki megköszörülte a torkát, mire én arra kaptam a fejemet.
- Feltételezem, vágysz egy kis társaságra-lépdelt felém Louis, és akármennyire is kedves gesztusnak tartottam a jelenetét, jelen helyzetben nem tudtam értékelni. És lehet, hogy utáltam, hogy teljesen egyedül vagyok, egyedüli lázadoként az életemben, most nem vágytam a társaságra.
- Így is van társaságom-mormogtam neki, mözben sétálni indultunk.
- Igen? Az a szőke srác, akit tegnap este annyira megbántottál, hogy ki sem mozdul a szobájából, vagy az a göndör, aki valami okból kifolyólag csak szimplán utál téged?-vázolta fel nekem a jelenlegi helyzetet Louis, amit tudom, hogy nem bántásnak szánt, csak egyszerűen őszinte volt.
A szavak hallatán egyből eszembe jutott a szőke ír fiú és újból fájdalom és megbánás nyílalt belém.
Az helyett, hogy Louisra néztem volna, csak bámultam a cipőm orrát, amit a lépteim hatására, egyre több hó lepett be.
- Louis én...
- Nem akartad. Tudom.-fejezte be Louis a mondandómat, majd bátóritóan felém mosolygott.
Nem mondtam semmit, csak lépkedtem az élettelen aszfalton, amit fehér hótakaró fedett.
De mégis mit mondhattam volna? Amikor igazából magam sem tudom, hogy miért küldtem el tegnap Niallt, amikor minden egyes porcikám tudta, hogy szükségem van rá. És az agyam is minden erejével azon volt, hogy csak szorítsam magamhoz, egész este, és ne engedjem el. Azonban egy valami ellentmondott minden másnak.
A szívem.
Ugyanis a szívem minden egyes dobbanásával azon volt, hogy olyan érzéseket tápláljon valaki iránt, amik nem voltak igazak. És nem is szabad, hogy igazak legyenek.
- Szereted őt?-tette fel a kérdést Louis, mire a gyomrom görcsbe rándult.
- Persze, hogy szeretem. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém tegnap. Plusz...
- Meghan. Nem Niallre gondoltam-szakított félbe Louis, miközben lefékezett mellettem, s ezzel a reakciójával engem is megállásra kényszerített.
- Akkor mégis kire?-bámultam értetlenül az előttem álló fiúra, aki bolondsága ellenére, most teljesen komoly arccal nézett le rám.
- Har..
- NEM!-vágtam rá azelőtt, mielőtt kimondta volna az egész nevet.
Még én is meglepődtem a heves reakciómon és a bennem felgyülemlő adrenalin hatására, folytatni kezdtem a sétámat.
- Meghan.-kapott a kezem után Louis, mire felé fordultam.
- LOUIS! Harryvel még beszélőviszonyban sem vagyunk! Sőt, szerintem még egyetlen olyan perc sem volt, amikor normális emberek módjára szóltunk volna egymáshoz.-hadartam el a kapcsolatszemléletemet, majd megszabadulva Louis kezétől, tovább folytattam az utamat. Ezúttal azonban Louis is felvette velem a lépést és pár másodpercig szótlanul sétàlt mellettem.
- És nem gondolod, hogy ez nem pont azért van, mert tesók letettek, hanem azért, mert mindketten védekeztek valami ellen...-mondta kissé folytott hangon a mellettem lépkedő barna fiú.
- LOUIS! Részemről lezártnak tekintem a témát.-szögeztem le, de korántsem így gondoltam.
- Kivel méssz a Hópehely bálra?- terelte a témát másra, miközben még mindig a havas járdán lépkedtünk.
- Hát..úgy volt, hogy Niallel, de a jelenlegi helyzetből ítélve nem tart velem. Szóval egyedül-vázoltam fel neki a helyzetet, és most jutott el a tudatomig, hogy tényleg nincs partnerem.
- Ha akarod eljövök érted és mehetünk együtt-ajánlotta fel, miközben rám mosolygott.
- Louis, ne játszd meg a szingli legjobb barátot, aki mindig ott van ha kell. Tisztában vagyok vele, hogy létezik Eleanor. És nagyon remélem, hogy őt kíséred a bálba-nevettem fel, mire Louis is elmosolyodott.
- De mehetnénk hármasban...
- Inkább egyedül megyek-fordultam felé-amúgy sem akarom, hogy bárki is felismerjen.-tettem hozzá.
- Ahogy gondolod-mosolygott rám, majd folytattuk a sétánkat.
Az út további része, inkább sablonos beszélgetésekből állt, mintsem mély beszélgetésből. De mindezek ellenére jókat nevettem Louissal és kicsit sikerült is kiszellőztetnem a fejemet. Kezdett jó hangulatom lenni, azonban amikor a sok órai séta után beléptem a meleg házba, minden jókedvem tovaszállt.
- Mostmár a barátaimra is kivetetted a hállódat? Szép...-mondta Harry, rezzenéstelen és utálattal teli hangon.
Legszívesebben azon nyomban felpofoznám volna, márcsak azért is, hogy éreztessem vele azt, hogy mennyire fáj minden egyes kimondott szava.
De ez helyett csak felé sziszegtem egy "menj a picsába" szitkozodást, majd felsiettem a szobámba.
Néhány percre ismét magamba rosskadtam, majd amikor eljutott a tudatomig, hogy ennek igazából semmi értelmes sincs, neki kezdtem a bálra való készülődésnek.
Miközben a hajamat tűztem fel konyba s a két szabadon hagyott tincset lokniba sütöttem, kihangosítva csevegtem anyával.
Röviden arról szólt a beszélgetésünk, hogy sajnálja amiért nem tudott elbúcsúzni, de valami okból kifolyólag nem nyitottam neki ajtót. Természetesen nem bírta ki, hogy ne kérdezze meg, hogy miért viharzott ki Niall egy szó nélkül a házból, miután feljött hozzám. Na erre a kérdésre egy akkora hazugságot zuditottam anya fejére, hogy azt hittem rámszakad a plafon. De szerencsére ez nem így történt, így éppségben sikerült befejeznem a telefonbeszèlgetést.
Amikor a hajam tökéletesen állt, vagyis inkább nekem tetszett, elkezdtem felvinni a sminket az arcomra. Tudtam, hogy szinte tök mindegy, hogy mennyire vakolom ki a fejemet, az álarctól úgysem fog látszani, csak a szám, de mindezek ellenére vagy fél órát pepecseltem a tükör előtt.
A számat tűzvörös rúzzsal húztam ki, hogy hamár csak az fog látszani belőlem, jól nézzen ki. Szerencsére a készülődés minden gondolatomat elterelte Harryről és Niallről, így egészen vidám hangulatom lett.
Hazudnék ha azt mondanám, hogy a ruhám felvétele első nekifutásra sikeredett. Vagy százszor akadt bele a lábam a hosszú fehér anyagba, miközben próbáltam magamra rángatni s így nemegyszer öleltem magamhoz a padlót. De nagy megnyugvásra alig háromnegyed óra szenvedés után sikerült magamra erőltettem a méregdrága báli ruhát.
Úgy terveztem, hogy apáékkal megyek a bálra...
De csak terveztem. Ugyanis apa vagy fél órával ezelőtt közölte velem, hogy lelépnek, ezért itt hagyja nekem a kocsit. Természetesen ennek valamelyest örültem is, mivel így még csekélyebb volt arra a lehetőség, hogy bárki is felismer.
Ígyhát egyedül vágtam neki Holmes Chapel utcánaik, azonban mielőtt kiszálltam volna a védelmet nyújtó kocsiból, az arcomra helyeztem az arany színben pompázó álarcót, majd így indultam meg az erdő belseje felé.
Nem lepődtem meg azon, hogy elkéstem, de mielőtt ezen kezdtem volna el aggódni, ámulva és bámulva néztem végig a gyönyörű helyszínen.
A temérdek fa között elhelyezkedő tisztáson egy fa pavilon volt felállít, melyen égősorok kúsztak végig, a fákra pedig lámpionok voltak aggadva. Még nem volt sötét, de a látvány így is lenyűgöző volt.Mindenfelé gyönyörű ruhában öltözött álarcos lányok illegették magukat ide-oda s többnyire mindenki egy fiú társaságát élvezhette. Kicsit kellemetlenül éreztem magam az miatt, hogy én egyedül érkeztem, de leküzdtem a félelmemet és biztos léptekkel megindultam a tömeg felé.
Ha eddig nem éreztem magam elég kínosan, akkor most megtörtént, mivel amikor felléptem a pavilonra minden szem rám szegeződött. Éreztem, hogy az arcomra vörös pír kúszik, de ezt mások szerencsére nem láthattak. Körbenéztem az engem körülvevő tömegen és egy ismerős szempáron megakadt szemem. Harry smaragdzöld szemei végig pásztázták a testem s mikor a szememhez ért a tekintete, a szemei gyémántként kezdtek csillogni. Röpke pillanatokig azt hittem, hogy ismét a gyűlőlet szikrája ég a szemeibe, de meglepődve tapasztaltam, hogy ez nem így volt. Harry még soha nem nézett rám így, azelőtt. S talán azért nem, mert akkor ismert. Viszont most a tekintete azt tükrőzte, hogy fogalma sincs arról, hogy ki vagyok.
Ígyhát bátran néztem körben a temérdeknyi emberen, és a következő amit észrevettem az egy gyönyörűen csillogó gyémánt nyakék volt, amely feltehetőleg Anne nyakát díszítette. Aztán a tekintetem még tovább vándorolt és az oly ismerős tengerkék szempár csillogására tévedt. Niall fekete szmokingot viselt, akárcsak a banda többi tagja, s feletébb jól néztek ki. Akaratlanul is elmosolyodtam azon, hogy ilyen csodálattal bámul rám, és elég sokat gondolkoztam, hogy odamegyek hozzá és bocsánatot kérek tőle, de végül meggondoltam magam. És ez nem azért volt, mert nem akartam megtenni, hanem azért, mert egy krákogó női hang közbeszólt. Nagy megkönnyebbülésemre hirtelen mindenki levette rólam a szemét és a női hang irányába fordult.
A kissé idősődő nő, smaragdkék ruhát viselt, amely ugyan nem sokat, de fiatalitott a korán.
Igazából számomra semmi érdekeset nem mondott, csak ismertette a "játékszabályokat" a versenyzőkkel. Vagyis a párokkal. Azonban ezt csak én hittem így. Ugyanis valami különös okból kifolyólag, sokan érkeztek kísérő nélkül. Azért azt a megoldást választották, hogy az egyedül érkező fiataloknak is KÖTELEZŐ részt venni a versenyben. Ezzel eddig különösebben nem is volt gondom, hiszen senki sem ismerte, ergo senki se akarta megszerezni az én álarcom másolátot. Vagyis reméltem...
Azonban minden reményem szertefoszlott, amikor a rajtszóra Harry és Niall is rohanni kezdtek az erdő felé. Idegesen kapkodtam a fejemet és már a körmömet is rágcsálni kezdtem idegeségembe. De szerencsére sikerült azzal a gondolattal lenyugtatnóm magamat, hogy biztos csak egymást akarják heccelni azzal, hogy netán Eleanor, Perrie vagy Daniella álarcát csenik el a többi fiú elől. Végül megállapodtam magammal abban, hogy ez egy meglehetősen jó feltételezés, ezért immáron nyugodtan sétálgattam az emberek között és néha egész kellemes beszélgetésbe elenyedtem pár teljesen ismeretlen emberrel. Már sötétedett, jobban mondva már csak a Hold világította meg a tájat és a legkevésbé sem értettem azt, hogy miért nem kapcsolják fel az égősorokat, hogy legalább ne legyen koromsötét. De mielőtt mélyebb gondolkodásba merültem volna ebbe a témába, visszaérkezett az első fiú. Nagy megkönnyebbülésemre nem Harry és nem is Niall volt az. Aztán egyre több visszatérő fiú kezdett el szállingózni, akiknek győztes mosoly ragyogott az arcán és boldogan sétáltak oda (feltehetőleg) a barátnőikhez. Mosolyogva néztem végig ezeket a jeleneteket, majd amikor ismét megtelt a tánctér, rájöttem, hogy hiába aggódtam, senki sem szerezte meg az álarcomat.
Nem tudtam, hogy ennek örüljek-e vagy sem, de mire eldönhettem volna, valaki megkocoktatta a vállamat, mire összerezzentem. Reszkető térdekkel fordultam meg a tengelyem körül és egy babónázó tekintettel találtam szemben magam.
Néhány percig csak bámultunk egymásra, majd megszólalt.
- Táncolunk?-kérdezte tőlem, miközben a kezembe nyomta az álarcom másolatát.
Pár percig csak forgattam a kezemben a törékeny másolatot, majd ismét a fiú felé emeltem a tekintetemet és egy aprót bólintottam a fejemmel. Ő egyből megragadta a kézfejemet és húzni kezdett a táncparkett felé. A legtöbb pár már ölelkezve ringatta magát a lassú zenére, én pedig hirtelen a táncparkett kellős közepére kerültem. A fiú gyengéden átölelte a derekamat, mire én kissé bátortalanul, de a nyaka köré fontam a kezeimet. Lassan ringatózni kezdtünk a zenére s nem tudtam levenni a tekintetem a gyönyörűen csillogó szemeiről. Folyamatosan a szemeimbe nézett, aminek hatására úgy éreztem, hogy azonnal kicsúszik a talaj a lábam alól. Csak néztünk egymásra, mintha nem tudnák betelni egymás látványával. Aztán hirtelen számot váltottak és egy még lassabb, érzelmesebb szám következett. A fiú még jobban hozzámsimult és ahogyan a mellkasára hajtottam a fejemet éreztem az egyre szaporább szívverésé Csak ide-oda ringatóztunk a rengeteg táncoló pár között, azonban a fiú hirtelen kicsit hátrébb tolt magától és mélyen a szemeimbe nézett.
- Ki vagy te..?- kérdezte, feltehetőleg saját magától, miközben végigsimitott az államon.
Nem mertem megszólalni és csak bámultam rá. Éreztem, hogy nem kellene itt lennem. Hogy nem hagyhatom ezt..
Azonban amikor ajkai közeledni kezdtek az enyém felé, nem bírtam hátrálni. Pedig a fejemben lévő vésszcsengő megállás nélkül csengett, és tudtam, hogy talán életem legnagyobb baklövését követem el, de nem érdekelt.
Finoman simult hozzá az ajka az enyéimhez, aminek hatására kirázott a hideg és valami meglehetősen furcsa érzés költözött a gyomromban. Éreztem, hogy minden megszűnik körülöttem. Nem hallottam a zenét, nem láttam a minket körülvevő tömeget, azt azonban láttam, hogy pontosan abban a percben minden egyes égősor felvillant, a hó pedig apró pelyhekben hullani kezdett.
Aztán hirtelen végeszakadt a tökéletes pillanatnak és ajkaink eltávolodtak egymástól.
Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki ezek után, de amikor a fiú háta mögé pillanatva megláttam a fájdalmat tükröző tengerkék szempárt, tudtam, hogy egyáltalán nem volt helyes amit tettem. És bár tudtam, hogy semmi esély nem volt arra, hogy Niall felismert, mégis ott helyben elsüllyedtem volna szégyenemben.
- Én, én, én sajnálom...-dadogtam össze-vissza miközben a smaragdzöld szempárba néztem. Éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyel, majd még mielőtt előtörhettek volna belőlem, kiszabadultam az erős szorításból és hátat fordítva indultam volna meg a kocsim felé, de egy erős kéz visszarántott.
- Várj! Miért méssz el?-kérdezte tőlem, amikor újból a szemeimbe nézett.
Abban a percben minden vágyam az volt, hogy ismét átélhessem azt a percet amikor megcsókolt, de bármennyire is akartam, ugyanannyira nem az lett volna a helyes döntés.
- Így lesz a legjobb...-suttogtam Harrynek elcsukló hangon, majd egy lágy puszit nyomtam az arcára, ami meg is hagyta a vörös nyomát.
Azonnal hátat fordítottam és futni kezdtem a kocsi felé.
Mint a mesékben..A királylány elmenekül a bálról, majd utánafut a herceg és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
De ez azonban nem egy mese volt. Ez a való élet volt.
Itt nem futott utánam a hercegem, és nem élhetünk boldogan amíg meg nem halunk.
A könnyeim egyre jobban folytak végig az arcomon, és zihálva fékeztem le a kocsi előtt.
Éppen be akartam szállni és elfutni minden elől, de valaki megfogta a csuklóm és visszahúzott.
Hatalmasakat dobbanó szívvel néztem a tengerkék szempárra, amik nem tükröztek felismerést, inkább csak hatalmas zavarodottság.
Próbáltam stabilizálni a helyzetet, aztán rájöttem, hogy Niall nem ismert fel, ezért minden erőmmel azon voltam, hogy ez ne is történjen meg.
- Bocsi, de összekeversz vala...
- Meghan?!-vágott a szavamba Niall alig hallható, elcsukló hangja.
Riadtan a szőke fiú felé néztem, azonban a tekintete már nem az arcomon, hanem a csuklómón pihent.
Lassan én is követtem Niall tekintetét, majd a szemem megakadt a gyönyörű, ezüst karkötőn...









És végre valahára itt az új rész!:)
ÉS MÉG NEKEM IS TETSZIK!:)
Bár az kevésbé szórakoztató, hogy ismét telefonról kellett megírnom, ilyen hajnali órákban...:)
De tudom, hogy miatattok érdemes megtennem!
És nagyon-nagyon koszonom a kedvesnél-kedvesebb kommenteket! El sem tudjátok hinni, hogy mennyire jól esnek, és nem kevés olyan van, amit meg is könnyezek...<3
Szóval új rész csak akkor jőnne ha elég aktívak lesztek és minnél többen komizztok!:)
Ha ez nem így lesz, akkor én sem aktívkodok az új részek megírásával..:)
Addig is XoXo!:*