10.~Sosem hagylak el~

*Harry Szemszöge* 

Minden olyan gyorsan történt, hogy gondolkodni sem volt időm.
Az agyam kikapcsolt és bármennyire próbáltam mérlegelni a helyzetet, egyszerűen nem tudtam. Semmit sem tudtam.
Azonban egy valamiben biztos voltam:
Meg kell védenem őt.
És akkor abban a percben egyáltalán nem érdekelt, hogy mi lesz HA. Csak az érdekelt, hogy ne essen baja, hogy megmentsem őt.
A lábaim hirtelen megindultak alattam, s felkészülve a legrosszabbra vetettem magam a gyorsan közeledő kocsi elé.
A fényszóró a szemembe világított, mintha egyenesen a napba néznék bele.

Aztán hirtelen minden elsötétült.
Hatalmas, fülsiketítő fékcsikorgás, Meghan és anya kétségbeesett sikolya, Max kemény, érces hangja....

Sötét volt. Nem láttam semmit, mintha elvesztem volna. Mintha csak bolyonganék, de sehol sem találnék kiutat a sötétségből. Nem tudtam megszólalni, nem hallottam és nem láttam semmit.
Olyan volt, mintha lebegnék. Mintha mindennek vége szakadt volna. Mintha meghaltam volna..
Aztán hirtelen megéreztem valamit. Valamit, ami visszarántott a mélyből, a sötétségből.
Éreztem...
Éreztem, ahogy dobban. Szaporán, de mégis ütemesen, mint a legcsodálatosabb dallam.
S hirtelen olyan történt, ami megmagyarázhatatlan volt. A szívem mintha válaszolt volna a csodálatos dallamra  Éreztem, ahogyan a mellkasom egyre jobban feszülni, lüktetni kezd, s azt hittem, hogy kiszakad a szívem a helyéről.
Mintha keresné a párját. Mintha mellette akarna lenni...

Kinyitottam a szemeimet.
A lehelete csiklandozta az arcomat, a gyönyörű kék szempár, pedig az enyémekbe bámult.
Ijesztő is lehetett volna közelsége, főleg azok után amit tettem vele, de mégsem volt az. Sőt megnyugtató volt.
Kezeimet, a feje mellé támasztottam, s úgy néztem le rá.
Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem élveztem a helyzetet, hogy testem az övén pihent, az út közepén, de aztán hirtelen eszembe jutott, hogy hogyan is kerülhettünk így "egymásra".
Eszembe jutott, hogy majdnem elveszítettem őt.
- Jól vagy?-kérdeztem Meghantól, miközben kisimítottam a haját az arcából, s próbáltam leküzdeni a
belőlem előtörni készülő könnyeket.
Ő csak nézett rám, majd kissé bizonytalanul, de bólintott.
- Harry..köszönöm-dadogta nekem, s egy könnycsepp folyt végig az arcán, amit egy laza mozdulattal lesöpörtem az arcáról.
Nem mozdultunk.
Csak néztünk egymás szemébe, és annyi mindent akartam neki mondani. Rengeteg dolgot...
De talán a legfontosabb csak egyetlen egy szóból állt.
- Meghan..én..-kezdtem bele, és éreztem, ahogyan a szívem egyre hevesebben kezd lüktetni.
Azonban egy túl ismerős hang hallatán, azonnal felpattantam Meghan törékeny testéről és a hang gazdája felé kaptam a fejemet.
- Megyek már-mosolyogtam szőke barátnőmre, majd megindultam felé, aztán még utoljára visszanéztem a "húgomra", aki közben már lábra állt.
- Jó utat Meghan-suttogtam neki, miközben Taylor rákulcsolta ujjait az enyémekre.
Három szó, de mégis eszméletlen nagy fájdalom...

*Meghan Szemszöge*

Éreztem, hogy az arcom égni kezd, ahogyan egy forró könnycsepp végigszánt az arcomon. Azonnal letöröltem az ujjaimmal, de mégis olyan volt, mintha soha nem akarna eltűnni.
Mintha örökre ott maradna a bőrömön égető fájdalmat okozva. Mintha emlékeztetni akarna RÁ, és arra, hogy mennyire fáj.
De aztán rájöttem, hogy ez azért van, mert a letörölt könnycseppet egy újabb és újabb váltotta fel.
Lassan, óvatosan simítottam végig az arany színben tündöklő álarcon, amit még a felszállás előtt kotorásztam ki a táskám legmélyéről.
Miközben a kezemben lévő tárgyat szorongattam, eszembe jutott...
Eszembe jutott az-az este. Eszembe jutott, hogy akkor mit éreztem. Eszembe jutott, hogyha csak egy másodpercig is, de mennyire boldog voltam.
S ezek az emlékek eddig mindig mosolyt csaltak az arcomra, de most fájdalmat csempésztek a szívembe.
Hirtelen azt vettem észre, hogy a könnyáztatta álarcot simogatom az ujjaimmal.
Azonnal eldobtam a mellettem elhelyezkedő üres ülésre és a hajamba túrtam. Erősen markoltam a tincseimbe, olyannyira, hogy már fájdalmat okozott.
El akartam felejteni..
El akartam felejteni mindent, ami Holmes Chapelben történt. El akartam felejteni őt...
Úgy csinálni, mintha csak egy rossz álom lett volna az egész.
De nem voltam rá képes.
Nem tudtam felejteni.....
Hátradöntöttem a fejemet, s lehunytam a könnyáztatta szemeimet, amiket már alig bírtam mozdítani...
Próbáltam megnyugodni, elaludni, és valami másra gondolni.
Mindegy, hogy mire, csak ne rá....

Kedves női hangra ébredtem.
Már lassan kezd túlságosan is a fejembe vésődni az a mondat, amely azt közli a kimerült, fáradt utasokkal, hogy végre megérkeztek az úti céljukhoz  Bár nem tervezem, hogy az elkövetkező pár hétben, hónapban, netán évben kiteszem a lábam New-Yorkból.
Mégis miért tenném?
Akármennyire is próbáltam úgy tenni és azt sulykolni magamba, hogy semmi gondom, bajom sincs Annel mégis ott volt bennem a tüske. És nem, bármennyire is úgy tűnik, egyáltalán nem Annevel volt bajom, nem is a személyiségével. Hanem azzal, hogy megismerte apát. Azzal, hogy szétszakította a családomat..
Azzal, hogy ő és apa egymásba szerettek.
Bár, ha jobban belegondolok ez egyáltalán nem az ő hibájuk..Hiszen nem dönthetjük el, hogy kibe szeretünk bele.. Az csak megtörténik velünk. Mint egy villámcsapás..
Hiszen ha dönthettem volna, soha nem szerettem volna bele Harrybe. És ha nem szerettem volna bele, pont Harry Stylesba, aki után minden egyes tinilány csorgatja a nyálát és persze drága Taylor is, akkor most...blablablabla.
Azt hiszem már saját magamat is kiborítom az önsajnálatommal, úgyhogy szerintem itt az ideje, hogy befejezem az így fáj-úgy fáj-amúgy fáj monológjaimat.
Ez helyett inkább ténylegesen elfelejtem Holmes Chapelt és megpróbálok visszarázódni az unalmas, egyhangú, átlagos, de mégis a SAJÁT életembe.

Ha eddig bárki is azt hitte, hogy, ha megérkezel a reptérre, csak levonszolod a segged a gépről, útközben kikapod valahonnan a csomagjaidat és már indulhatsz is haza, na az egy orbitális nagyot tévedett.
Mondjuk eddig én is azt hittem, hogy ez általában ilyen egyszerű és könnyű dolog, de sajnos nem így volt.
És ezt-az mi sem bizonyította jobban, hogy már egy teljes órája a váróteremben ültem a csomagjaimra várva, miközben ujjaimmal a combomat kopogtattam, mintha zongoráznék.
Már ott tartottam, hogy pert indítok a reptér ellen, de lehet, hogy nem kellene belevágnom ilyesféle dolgokba 17 évesen. Talán majd máskor...
Hirtelen egy alak sétált elém és bocsánatkérően rám mosolygott.
- A csomagjai, kisasszony. - nyújtotta felém a hatalmas bőröndömet és egy kisebb utazótáskát, majd alig pár perc leforgása alatt magamra is hagyott.
Erősen markoltam meg a bőröndöm kemény fogantyúját, hogy magam után húzhassam, de hirtelen földbe gyökerezett a lábam.
Utáltam ha nyüzsögnek körülöttem az emberek. Most pedig nyüzsögtek  hiszen a New-Yorki repülőtér nem mondható csendesnek és nyugodtnak.
Emberek telefonálták, vitáztak, beszélgettek egymással, vagy éppen várakoztak a nemsokára induló gépükre.
Álltam még pár percig, s belemerültem a tömeg, szinte hullámzó látványába, majd hirtelen megszólalt a hangosbemondó és mindenki a hang irányába kapta a fejét .
Felsorolt pár ide-oda induló járatot, ami perceken belül indul és hirtelen mindenki mozgolódni, dulakodni kezdett, s a tömeg a felére csökkent. Megkönnyebülten sóhajtottam fel, majd megbátorodva a kevés ember látványától, megindultam a kijárat felé, készen arra, hogy végre hazatérjek.
Azonban még mielőtt kitárult volna előttem az ajtó valaki kiabálni kezdett a hátam mögül.
- Hé te!-kiáltotta a fiú, miközben felém futott, mintsem sétált.
A fiú egyértelműen felém tartott és próbáltam gondolkozni azon, hogy honnan ismerem, de amint jobban szemügyre vettem volna az arcát, hirtelen megakadt a szemem a kezében pihenő tárgyon és el sem bírtam mozdítani onnan.
- Ezt fent hagytad a gépen-nyújtotta felém, mikor közel ért hozzám, de nem reagáltam rá.
- Miből gondolod, hogy az enyém?-nyeltem nagyot, de továbbra se tudtam mozdítani tekintetemet a kezében lévő tárgyról.
- Éppen most indulok vissza Londonba. Azzal a géppel amivel te jöttél. Már akkor felszálltunk a gépre, amikor ti megérkeztetek, és láttam, hogy te keltél fel arról az ülésről, ami mellett ez hevert.Most jöttünk le kinyújtoztatni a lábunkat, mert 4 órát késik a gépünk és megláttalak.Gondoltam vissza adom.-nyújtotta felém ismét a kezében pihenő tárgyat, de bármennyire is szerettem volna elvenni tőle, nem akartam.
Mert felejteni akartam...
- Nekem nem kell!-förmedtem rá kicsit, ami talán túl tiltakozónak hatott. Mintha egy 5 éves kislány nem akarná, hogy rossz dolgokat sózzanak rá, mert tudja, hogy nem szabad.
- De hát... A tiéd, nem?-kérdezte kurtán, mire bólogatni kezdtem.
- De, de nekem nem kell!-emeltem fel a hangomat, majd a tárgyról a fiúra néztem és szinte a vér is megfagyott bennem.
Ez a fiú..túl ismerős volt. Mintha már láttam volna valahol, mintha túl sokat láttam volna már valahol. De az agyam csak Harry körül forgott. Mintha azt vártam volna, hogy meglássam valahol a tömegben, vagy, hogy előlépjen valahonnan, egyenesen mellém.
Felnevetett. Mosolyogva nézett le rám, szemei csillogtak és a mosoly levakarhatatlan volt az arcáról.
Biztosan jót szórakozott a gyerekes viselkedésemen. Na igen.. Meghan és a hírhedt gyerekes viselkedése. Hahaha.
- Hát akkor, azt hiszem megtartom-mosolygott rám még nagyobb vigyorral az arcán, ami majdnemhogy levett a lábamról.
- Tartsd. Nekem tényleg nem kell.-vágtam hozzá hűvösen  majd hátat fordítottam neki és csomagjaimat magam után húzva megindultam a hatalmas üvegajtó felé.
Éreztem a hátamon a fiú tekintetét, majd amikor hirtelen meghallottam, ahogy egy nevet kiáltanak a hátam mögül, minden világos lett.
- George! Gyere már!-üvöltötte egy újfent ismerős hang, mire muszáj volt hátra néznem.
Nem tévedtem.
George engem pásztázott a tekintetével, majd egy mosoly kíséretében intett egyet, és hátat fordítva nekem, eltűnt a tömegben.
A homokamra csaptam. Hogy én mekkora idiót vagyok! Nem ismerem meg azt a srácot, akiért/akikért mindvégig odáig voltam az idei X-Factorban. A kezdetektől fogva, CSAK azért, mert folyamatosan Harryn jár az eszem és ha rá gondolok se nem látok, se nem hallók.

Olyan "elcseszted életed egyik legnagyobb lehetőségét" érzéssel sétáltam ki végre az üveg ajtón, majd hirtelen megcsapott a hűvös  füstös New-Yorki levegő. Nagyot szippantottam belőle, majd hirtelen a tüdőm összeszorult és tüsszögni kezdtem. Eddig még sosem fordult velem elő, hogy bántja a tüdőmet a szmogos levegő. Bár eddig fel sem tűnt, hogy az....
De Holmes Chapel után olyan volt, mintha egy kormos, fekete, gyorsan füstölgő kéménybe sétáltam volna bele.
El sem hiszem, hogy 17 éve ilyen egészségtelen körülmények között élek.
Végignéztem a sötét utcákon és mivel anyát meg akartam lepni, egyedül pedig semmi pénzért sem indulnék neki éjszaki, New-York utcáinak, ezért úgy döntöttem, hogy a legjobb megoldás ha fogok egy Taxit.
Na igen. Ez eddig jó ötlet is volt, de a Taxi Stoppan vagy egy hadsereg ember várt Taxira, majd negyed óra várakozás után, amikor már majdnem sorra kerültem a Taxi társaság benyögte  hogy nincs több szállításra kész Taxi, ezért várni kell pár percet, míg megint lesz.
A pár perc pedig egyenlő volt a sok tíz perccel.
Levetettem magam a bőröndömre, s azon ülve bámultam végig az utakon, s néztem, ahogyan a különféle autók elszáguldanak előttem.
Néhány fényszóró a szemebe világított és akaratlanul is eszembe jutott, a nemrég megtörtént jelenet. Harry az autó elé vetette magát, csak, azért, hogy megvédjen engem. Azért, hogy ne haljak meg. Pedig közel voltam hozzá... Talán túlságosan is közel. Aztán eszembe jutott az utána elkövetkező jelenet. Taylor hangja a távolból...
Éppen egy könnycsepp folyt volna végig az arcomon, ha nem kelti fel valami más a figyelmemet.
Egy éj fekete terepjáró állt meg előttem és azonnal végigfutottak az agyamon a rosszabbnál, rosszabb gondolatok. Már bánom, hogy annyi akciófilmet néztem régebben.
Azt hiszem ezer féle jelent játszódott le az agyamban. Hogy megerőszakolnak, elrabólnak vagy váltságdíjért fogva tartanak valahol...
Remegni kezdtem és minden porcikám azt kívánta, hogy ne miattam álljon itt ez-az autó, hogy ne rossz emberek üljenek benne, hanem egy kedves idős hölgy. Nem néztem a kocsira. A beton aszfaltot bámultam, mintha észre se venném, hogy pár méterre van tőlem az igencsak furcsa jármű.
Aztán ismerős hangot hallottam. Az ablaküveg csúszott lefelé, hogy leleplezze az autóban ülő személyt, s ekkor a kiváncsiság felülkerekedett rajtam. Azonban amikor megláttam a kormány mögött ülő személyt, hátrahököltem, a bőrönd megbillent alattam és a sáros, csatakos talajra estem.
A lábaim az ég felé meredeztek, a fejem fájt a hatalmas ütéstől. Aztán hallottam, hogy nyílik, majd becsapódik a kocsi ajtaja és meghallottam az ismerős hangot.
- Meghan! Jól vagy?-kérdezte tőlem, s felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a talajról, de mielőtt megtehette volna talpra ugrottam.
- Te meg a francot keresel itt?!-förmedtem rá, majd leporoltam a nadrágomat.
- Szerinted mégis mit keresnék itt?! Téged.-jelentette ki, majd megmarkolta a bőröndömet és elkezdte hurcolni a fekete kocsi felé.
- Te meg mégis mit csinálsz?!-kaptam a keze után és az ujjai az enyémhez értek.
A hideg végigszaladt a hátamon, kellemes bizsergő érzést okozva, pedig a keze meleg volt. Megnyugtatóan meleg.
- Hazaviszlek. Gondolom nincs kedved itt rostokolni reggelig-mutatott a Taxi Stopp felé, mire egyetértően bólintottam.
Végülis nem volt más választásom.

Egész úton meg sem szólaltam. Csak bámultam New-York jellegzetes épületeit, amikről sok emlék jutott eszembe és muszáj volt el-el mosolyodnom. Éreztem, hogy figyel engem, de nem érdekelt. Imádtam az éjszakai New-Yorkot, mert bármennyire is ijesztő volt, ugyannyira lenyűgöző.
A hatalmas épületek fényárban úsztak, ezzel megvilágítva a sötét éjszakát. Autók sokasága száguldozott az utakon, s bár utáltam, hogy mindig ilyen hatalmas a forgalom New-Yorkba, most mégis megnyugtatott, mert tudtam, hogy itthon vagyok.
Minden jól ismert táblán végigsíklott a tekintetem és örömmel tapasztaltam, hogy alig pár utca, és végre otthon leszek.
Aztán hirtelen megpillantottam egy épületet. Egy nagyon is ismerős épületet.
Bármennyire is próbáltam, nem tudtam ellenállni annak, hogy ne nézzék be a hatalmas üveg ablakokon.
Későre járt az idő, de a kávézót mégis megtöltötték az emberek. Barátnők, szerelmes párok cseverésztek az asztaloknál, aztán megláttam azt-az asztalt. Az eldugott sarokban, a kandalló mellett. Egy szőke, alig öt éves kislány üldögélt ott egyedül, s mivel nem ért le a lába a székről, ezért nevetve lobálta azokat. De vidámsága ellenére, egyedül volt. Egyedül, ugyan azon a helyen, ugyanazon a széken.
Ő is egyedül maradt? Teljesen egyefül, egy hatalmas világban?
Hirtelen egy fiatal férfi és egy fiatal nő lépkedett felé, a kislány arcára, pedig még nagyobb mosoly kúszot, s villámsebességel rugaszkodott el a széktől, s a szülei karjába vetette magát.
Az oly ismerős jelenet láttán könnybelábadt a szemem, s pár másodpercen belül már csak homályos foltokat láttam magam körül. A könnyek egyre gyorsabban és gyorsabban távoztak a szememből. Nem tudtam, hogy hirtelen mi ütött belém, de a mellkasomba émelyitő fájdalom költözött. Talán most jöttem rá, most jutott el a tudatomig teljesen, hogy már soha nem lehetek olyan boldog,már soha életemben nem lesz olyan boldog családom, mint az előbb látott szőke kislánynak.
Mintha hirtelen elvesztettem volna egy biztos pontot az életemben. És így is volt. Elvesztettem a szerető, erős családomat. Szétszakadt...két felé szakadt az életem és utáltam ezt!
Utáltam, hogy nem lehetek egyszerre apával és anyával. Utáltam, hogy több nap, egy fél világ választ el minket.
Utáltam, hogy nem lehetek büszke a családomra.
Utáltam, hogy nem dicsekedhettem azzal, hogy az én családom tökéletes..A legjobb család a világon...
Utáltam apát...
Utáltam, mert ezt tette velem! Velünk..
Elhagyott minket egyetlen szó nélkül.
És utáltam ezért! Utáltam, hogy a teljesen stabil, boldog életemből, hirtelen egy romokban heverő, boldogtalan életet csinált...
De amit mégis a legjobban utáltam az-az volt, hogy fogalmam sincs, miért tette.
Sosem mondta el, nekem pedig sosem volt merszem megkérdezni.
Vajon Anne miatt tette?
Vajon már nem szerette anyát?
Vajon már nem szeretett engem..?
A kocsi hirtelen hatalmas fékezett, én pedig majdnem a műszerfalba vágtam a fejemet. Ijedt tekintetemet a kormány mögött ülő fiúra kaptam, aki erősen markolta azt, majd felém nézett.
- Megjöttünk -suttogta nekem elhalt, elcsukló hangon, majd megnyomott egy gombot és a zár egyetlen kattanással kinyílt.
Hát itt lennénk...
Már csak méterek kérdése és újra visszatérhetek az életembe. A saját, átlagos életembe.
De vajon tényleg ezt akartam-e.?
A válaszom pedig: Igen. Tényleg ezt akartam.

Sosem voltam jó a búcsúzkodásban, főleg akkor nem, amikor olyan személytől kellett elköszönnöm, akit szerettem. S tudom, hiába akarnám elfelejteni őt, nem tudnám. ..
Legfőképpen azért nem, mert visszamosolyog rám a címlapokról, csatornákról, plakátokról.
Egy apró, de mégis sokáig tartó, meleg puszit leheltem az arcára, majd amilyen gyorsan csak tudtam, kikaptam a bőröndömet és a táskámat a kocsiból, majd gyors léptekkel megindultam a bejárati ajtó felé.
Azonban, amikor a kilincsért nyúltam, kicsit elbizonytalanodtam.
Eddig tartott volna a bátorságom?
Most, hogy végre itt vagyok nem merek belépni az ajtón? A saját otthonom ajtaján?
Ugyan a pulzusát az egekbe szökött, végül mégis lenyomtam a kilincset, majd egy határozott lépéssel beléptem a házba.
Nagyot szippantottam az "otthon illatából", és hagytam, hogy átjárja a testemet a kellemes, megnyugtató érzés.
Elmosolyodtam.
Itthon vagyok. Itthon Harry nélkül, Taylor nélkül, fájdalom és gondok nélkül.
Éppen kiálltanak akartam egy boldogságtól kicsattanó "Hahó! Megjöttem"-et, amikor hirtelen nyőgések visszhangja járta be a házat. Hang egyenes anya szobája felől jött. Az élvezetes nyőgések egyre erősödtek és zihálással keveredtek. De nem egy emberével, hanem kettőével, s nem kellett 18+-nak lennem ahhoz, hogy tudjam mi történik anya szobájának falai között.
A gyomrom bukfencet hányt, s úgy éreztem, hogy muszáj elmennem. Mindegy, hogy hová, csak el innen.
A lábaim, nehézkesen, mégis gyorsan mozogtak. Nem akartam mást hallani, nem akartam többet hallani ebből.
Azonban mielőtt kiléptem volna az ajtón , fél füllel elkaptam egy: "Oh Joe" kiáltás, anyám szépen csengő hangján.
Hirtelen minden világos lett. A felismerés ütésként hatott rám, ami egyenesen a szívemet érte. A pulzusom ismét az egekbe szökött és most már egyenes kéztetést éreztem arra, hogy minnél messzebb kerüljek innen.
Rohanni kezdtem. A lábaim csattogtak a betonon, de a fülemben lüktető vértől, szinte semmit sem hallottam. Nem tudtam hová tartok. Fogalmam sem volt róla...
De aztán megtorpantam.
Szükségem volt valakire.
Szükségem volt RÁ.
Jobban, mint eddig bármikor.
Körbenéztem a sötét utcán, majd mikor rájöttem, hogy pontosan hol is vagyok , rohanni kezdtem arra, amerről jöttem.
A lábaimat egyre nagyobb erővel csaptam a földhőz, a levegő kezdett kiszorulni a tüdömből, de mégis gyorsítottam az iramon. A hideg, hűvős levegő, égette, csípte a szememet, de nem érdekelt.
Egyedül az érdekelt, hogy minnél előbb odaérjek, minnél előbb beszélhessek vele.
Beszélhessek hozzá....
Alig pár perc múlva már be is léptem a jól ismert öreg, de mégis gyönyörű hatalmas vaskapun.
A lábaim meg sem álltak addig, amíg oda nem értem.
Oda, hozzá.
A térdem össze csuklott, a nedves fűre zuhantam. Végre levegőhöz jutott a tűdöm, de ahogy beszippantottam az oxigént, a fájdalom olyan gyorsan zúdult rám.
- Miért nem vagy itt velem? - suttogtam, miközben a könnyek egyre gyorsabban kezdtek távozni a szememből.
- Miért nem vagy itt velem, amikor a legnagyobb szükségem van rád?! Miért?! Miért nem vagy itt mellettem?! Miért nem ölelsz át?! Miért nem nyugtatsz meg?! Miér tetted ezt velem?! - üvöltöttem zokogva, majd a tenyerembe termettem az arcomat.
A fájdalom elviselhetetlen volt. Szinte szétfeszített belülről. Égetett. Szúrt. Darabokra tépett.
Az öklömmel a talajba csaptam, reménykedve abban, hogy így majd enyhül a fájdalmam, de nem így lett.
Semmivel sem lett jobb.
- Miért hagytál el? Miért hagytál teljesen egyedül? - tettem fel az újabb kérdéseket, elcsukló hangon, holott tudtam:
Soha nem kapok rájuk válaszokat. . .
Könnyeimtől áztatott ujjaimat, végighúztam a márványtáblába égetett betűkön.
- Ugye tudod, hogy nagyon hiányzol? Eszméletlenül hiányzol Ashley...- suttogtam, de olyan erős fájdalom volt bennem, hogy úgy éreztem, a szavak alig tudnak kicsússzani a torkomon.
- Bárcsak itt lennél velem. Úgy minden sokkal könnyebb lenne. - zokogtam tovább, majd a kezem leesett a testem mellé, és nem bírtam megmozdulni.
Csak zokogni és szipogni tudtam. Már a levegő vétel is hatalmas nehézségekkel járt.
- Meghan?
Összerezzentem. Az izmaim megfeszültek a félelemtől, de a hang a hátam mögül jött.
Nagy erőlködések áran, de sikerült lábra küzdenem magam, majd megfordultam.
Velem szemben állt. Alig pár centire tőlem. A testtartása hanyag volt, a szemei könnybelábadtak..
A könnyeim ismét potyogni kezdtek, majd olyan gyorsasággal vetettem magam a karjai közé, hogy én magam sem hittem el.
Erősen szóritott magához, mintha az élete múlna rajta. Olyan erősen, mintha minden fájdalmat ki akarna szippantani belőlem. Mintha azt akarta volna, hogy neki fájón és ne nekem.
Erősen markoltam meg hátán az összegyűrt ruhaanyagot és a mellkasába temetve a fejemet zokogtam.
Ujjait a tincseim közé fűzte és még közelebb próbált vonni magához, de így is túl közel voltunk egymáshoz.
Végigsimitotta a nedves hajamat, majd a hátamon pihentette kezét.
- Ho-hogy kerülsz ide?-néztem fel rá, könnyáztatta szemeimmel, mire felém fordította gyönyörű, tündöklő szemeit.
- Nem tudtam elmenni, addig, amíg nem voltam biztos abban, hogy biztonságban vagy. Kint ültem a kocsiba a házatok előtt, amikor pedig megláttalak, azonnal utánad indultam - erőltetett mosolyt az arcára, bár láttam rajta, hogy ő is küzködik néhány előtörni készülő könnycsepp ellen.
A szavai ismét a szívemig hatoltak. Én pedig képes voltam otthagyni őt egy szó nélkül. Az nélkül, hogy elbúcsúztam volna tőle...
Ő pedig utánam jött. Még ide is... egészen New-Yorkig jött, miattam.
Ismét könnyek folytak végig az arcomon, majd erősen hozzábújtam meleg, izmos mellkasához.
- Ígérd meg, hogy most nem hagysz el. Kérlek, csak most ne - sírtam ismét a pulóverjébe, de kissé eltolt magától, fejemet kezei közé vette és mélyen a szemembe nézett, miközben nagyujjaival letörölte a ki-ki buggyanó könnyeimet.
- Sosem hagylak el... - suttogta Niall, mélyen a szemembe nézve, majd közel hajolt hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra.
Meg is csókolhatott volna, de mégse tette.... Mert ő nem volt olyan, ő sohase használná ki a gyenge oldalamat.
Még egyszer közel húztam magamhoz, de ezúttal belemosolyogtam a mellkasába.
Percekig csak öleltük egymást, majd összekulcsoltam a kezünket, s kibújva erős szóritásából, húzni kezdtem magam után.
- Hé hová megyünk?-mosolygott rám Niall, miközben jóval előtte haladtam.
- Mutatok valamit-mosolyogtam rá, ezúttal én is, majd megindultam az úticélom felé.
Fájt, hihetetlenül fájt, amik ma lesúlytották rám, de most erősnek akartam tűnni, erősebbnek akartam tűnni Niall előtt. Nem lehetek teljesen gyenge, nem lehetek egy roncs.

Volt egy hely, New-York szívében. A Central Parkban. Ha valami fájt, ha szükségem volt arra, hogy egyedül legyek, mindig ott húztam meg magam. Mindig oda menekültem a gondok elől.
Niall úgy követett, mint egy jól betanított kiskutya, ami kissé megkönnyítette a dolgomat. Nem kérdezett semmit, csak erősen szorítva a kezemet, követett engem.
Alig telt bele negyed órába és már ott is voltunk.
Ott álltunk azon a helyen, csöndben, s néztük, ahogyan a gyenge szél miatt hullámozni kezd a víz felszíne.
Egyikünk se szólalt meg, sőt el sem engedtük egymás kezét, majd hirtelen levettem a kabátomat és a földre terítve lehuppantam rá, magammal rántva Niallt is.
Nem nézett rám. Mindketten a hullámzó tavat bámultuk, aztán ő törte meg a csendet.
- Meghan, a temetőben. Ő a...?-kezdett bele a bizonytalan kérdésbe, mert félt, hogy megbánt vele, de közbevágtam.
- Igen.-mosolyogtam rá- Ashley az ikertestvérem volt.-mondtam, majd visszakaptam a fejem a tó felé.
- Vele is mindig ide jártunk. Ez volt a mi titkos helyünk. Olyan volt, mint a másik felem.-mosolyodtam el, mert egyre több emlék jutott az eszembe.
- Tavaly vesztettem el. A születésnapunkon.-tettem hozzá elcsukló hangon, de tűrtöztettem magam.
Nem akartam megint Niall előtt sírni. Nem nézett rám, nem kérdezett, nem mondott semmit.
Csak ültünk ott, közel egymáshoz es ismét nem néztünk a másikra.
- Sírást elfojtani, azért, hogy erősebbnek tűnj, az egyik legnehezebb dolog-mondta Niall, mintha a gondolataimban tudna olvasni. Mintha làtná, hogy hatalmas harc dúl bennem a könnyek ellen és arra vágyók a legjobban, hogy kitörhessenek belőlem.
Ránéztem, majd ismét kitörtek belőlem a könnyek, Niall pedig azonnal szembefordult velem és átölelt.
- Amióta meghalt, olyan, mintha hiányozna az egyik felem-szipogtam a vállába, miközben beszippantottam a megnyugtató illatát.
- Meghan, én itt vagyok neked. És minden egyes percben melletted lennék, ha hagynád. És nem arról van szó, hogy vagy a barátnőm leszel vagy semmi. Egyáltalán nem erről. Mert szeretlek. És azt akarom, hogy neked a legjobb legyen, hogy te boldog legyél. És nem baj, ha mással leszel az, ha Harryvel leszel az, vagy netán mással. Csak boldog legyél. Csak hagyd, hogy segítsek neked.-mondta, miközben a hajamat simogatta, s megint erősen húzott magához.
Volt Niallban valami, ami megmagyarázhatatlan volt. Valami, ami azonnal megnyugtatott, azonnal enyhítette a bennem rejlő fájdalmat.
- Köszönöm.-suttogtam Niallnek, majd ismét a tó felé emeltem a tekintetem, de szorosan Niall mellett maradtam.
- Nehéz lesz visszamenni apàhoz. De nem bírok itt maradni. Nem bírok anya szemébe nézni...-mondtam, majd hirtelen csodálatos látvàny tàrult a szemünk elé. A nap kezdett előbújni, s a víz narancssárgàra változott.
- Biztos, hogy vissza akarsz menni?-kérdezte Niall olyan hangon, mintha minden erejével azon lenne, hogy nem legyen a válaszom.
- Inkább ott, mint itt.-mondtam, mert így is gondoltam. Mert nem apa árult el, hanem anya....
- Meghan. El kell mondanom valamit.-suttogta Niall, lehajtott fejjel.
- Mondd-mosolyogtam rá, de amikor Niall felém emelte a tekintetét, tudtam, hogy bánni fogom azt, hogy megengedtem neki, hogy kezdjen bele.
-Harry eljegyzi Taylort.....





Hello Babys!:)
Itt az új rész, és tudom, késtem...
Már közölték is velem, hogy nem olvassák a blogom, mert 2hetente rakok fel részeket.......
Sajnálom. Tényleg. De továbbtanulás előtt állok stb, DE most megígérem, hogy hetente lesz rész, annak meg, aki lehordott, hogy nem hozom részeket, meghogy már nem olvassák a blogom, annak üzenem:
SZERINTEM EGY ILYEN FEJEZETET, TELE ÉRZÉSEKKEL, FÁJDALOMMAL, NEM LEHET CSAK ÚGY ÖSSZECSAPNI!
Mára ennyi, és remélem még velem vagytok...
A kommikat természetesen várom, bár lehet, hogy nem kapok egyet se....
És RENDSZERES OLVASÓNAK MÉG MINDIG FEL LEHET IRATKOZNI.