20.~Újrakezdés~ TELJES RÉSZ.

*Meghan szemszöge*

Újrakezdés.

Vajon újra tudunk-e kezdeni valamit, amit egyszer már elrontottunk? Újra tudunk-e kezdeni valamit, ami eddig sem működött. Újra tudunk-e kezdeni egy olyan dolgot, ami már a kezdetek óta halálra volt ítélve?

Képesek vagyunk rá? Vagy csak elhitetjük magunkkal, hogyha nagyon akarunk valamit, akkor bármi lehetséges?

-Meghan kérlek..-hallottam meg újra Harry erőtlen hangját az ajtó mögül, mire egy újabb könnycsepp száguldott végig az arcomon, miközben az ajtónak dőlve hallgattam.
-Hidd el, ha vissza tudnám csinálni, megtenném. Te is tudod, hogy megtenném...-szólalt meg újra az elkeseredett hang, mire könnyes szemmel kicsaptam az ajtót és mélyen Harry szemeibe néztem.
-Komolyan Harry?! Megtennéd?! Megpróbálnád nem megölni a testvéremet?! Megpróbálnád?! Tudod...már elfogadtam, hogy Ashley nincs velem. Már teljesen beletörődtem a dologba. Tudom, hogy csak most tudtam meg, hogy valószínűleg a te hibád az a baleset, de hiába utálnálak miatta, már teljesen értelmetlen lenne, mert Ashleyt nem kaphatom vissza.! Nem is ez zavar Harry! Tudod mi zavar?! Hogy nem csak őt ölted meg, hanem engem is! Én szerettelek Harry.! Teljesen szívemből szerettelek, de te összetörtél.! És hazudtál nekem, hogy engem akarsz, miközben mindig is Taylort akartad.! Én nem vagyok egy bábu Harry.! Nem lehet velem játszadozni!-üvöltöttem a velem szemben álló göndör fiúnak, mire ő könnyes tekintettel, megpróbált felém lépni, de az orra előtt teljes erőből becsaptam az ajtót.


Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig feküdhettem az ágyban a gondolataim kíséretében, de kint már sötétség borult Holmes Chapel utcára, ami azt jelentette, hogy talán nem ártana kikelni az ágyból végre és enni voltam. Plusz amióta apa és Anne hazajöttek még nem is köszöntem nekik, így hát kikeltem az ágyból és megindultam lefelé a konyhában, mivel vacsora idő volt, ezért biztos voltam benne, hogy Anne ott tartózkodik és vele együtt apu is.
Hatalmas léptekkel száguldottam végig a lépcsőn, mire hirtelen megcsúsztam és az amúgy is fájó lábamba, eszméletlen fájdalom nyílalt, amikor egy szép esés miatt a földre érkeztem.
-Apa!-kiáltottam, amikor megpróbáltam talpra állni, de a lábam felmondta a szolgálatot és minden egyes próbálkozásnál seggre estem újra és újra.
-Apa! Segíts!-kiáltottam már sokadszorra, de természetesen most sem kaptam választ, amit furcsállottam is.
Azonban hirtelen Harry jelent meg a lépcső tetején és aggódó tekintettel azonnal lesietett hozzám.
- Mi történt? Jól vagy?-kérdezte tőlem, miközben a derekamra csúsztatta a kezét és megpróbált segíteni abban, hogy felálljak.
- Nem kell a segítséged.-sziszegtem a fokaim között, mire Harry engedelmesen elengedett és ismét visszahuppantam a földre.
Azt hittem, hogy úgysem fog hallgatni rám, de most mégis akkora hatással voltak rá a szavaim, hogy igyekezett is otthagyni.
- Harry! Várj! Talán egy kis segítség mégis jól jönne.-kiáltottam utána, mivel már a lépcső tetejénél járt.
Pimasz mosollyal az arcán újra felém nézett és azonnal vissza is sietett hozzám.


-Még mindig nem jobb?-kérdezte tőlem, miközben egy gőzölgő bögrét nyújtott felém, én pedig mosolyogva el is fogadtam azt.
Sosem töltöttem pár óránál többet Harry szobájában, és kicsit kényelmetlen volt már, hogy szinte az egész délutánt itt töltöttem vele.
Azt hiszem vagy 2 és fél óráig nem is szóltam hozzá, de aztán rájöttem, hogy legbelül magamat is büntetem azzal, hogy nem beszélek Harryvel.
-Ha úgy érted, hogy még mindig nem tudom megmozdítani, akkor még mindig nem jobb. De már nem bizsereg.-mondtam halkan, mire Harry leült az ágy szélére és még nekem is szemet szúrt az-az aggódó szempár.
-Nem lenne jobb, ha bevinnélek a kórházba? Lehet, hogy nagy a baj..-mondta nekem, de alig merte tartani velem a szemkontaktus, ami miatt egy szemétládának éreztem magam.
Utáltam, hogy Harry a kapcsolatunk elején semmibe vett és nagyon is élvezte azt, hogy nekem fájdalmat okozhat. Utáltam, mert tényleg fájdalmat okozott nekem. Most pedig én okozok neki fájdalmat. De vajon miért?
Azért, mert együtt volt Taylorral, de aztán Párizsba utánam jött?
Azért, mert attól, hogy bent ült a kocsiban, nem is igazán az ő hibája a baleset?
Azért, mert akkor este ő vitt el a kórházba Ashleyért?
Azért, mert megmentette az életemet?
Ezek miatt a dolgok miatt utálom őt?
Hirtelen Harry smaragdzöld szemeire kaptam a tekintetemet és rájöttem arra, hogy jobban belegondolva azért haragszom Harryre, mert szeret engem...
Ő egész végig nem tett mást, csak szeretett engem.
Lehet, hogy közben ezerszer belém rúgott, de valljuk csak be, nem igazán kezdtem fényesen a kapcsolatunkat, sőt őszintén szólva eléggé bunkó libaként viselkedtem vele, utána pedig csókolóztam az egyik legjobb barátjával és oktalanul haragudtam a Tayloros dolog miatt rá, mert jobban belegondolva én is megtettem ugyanazt vele.
- Harry...-szólaltam meg hirtelen, mire Harry azonnal felállt a saját ágyáról és mosolyogva megindult az ajtó felé.
- Semmi gond. Én nálad alszom.-mondta mire, becsukta maga mögött az ajtót én pedig a párnába temettem az arcomat.
- Talán ennek mégis így kell lennie...-suttogtam, majd az oldalamra fordulva álom szenderültem, miközben mélyen beszívtam Harry illatát.

Hajnali kettő körül hirtelen felriadtam és bármennyire is próbáltam visszaaludni képtelen voltam rá. Ezért nagy nehezen kibotorkáltam a folyosóra és azonnal a szemben lévő ajtóra szegeztem a tekintetemet, majd hatalmas levegőt véve megindultam felé, azonban hirtelen kitárult előttem az ajtó és Harry veszélyeztetően közel került hozzám.
Pár percig csak szótlanul bámultunk egymásra, majd Harry tett felém egy lépést, aminek hatására akaratlanul hátráltam és Harry szobájának az ajtajához simultam.
- Jobb lesz, ha visszafekszel.-törte meg a köztünk lévő csendet a göndör srác, mire megpróbálta kinyitni az ajtót és betessékelni rajta, de határozottan megráztam a fejemet és hatalmas levegőt véve mélyen a szemébe néztem.
- Sajnálom...mindent. Az helyett, hogy haragudtam volna rád, köszönetet kellett volna mondanom neked, hogy megmentetted az életemet. Csak tudod..nehéz beismerni, hogy igazából én hibáztam. És Harry...szeretlek...-mondtam halkan, mire Harry hatalmas szemekkel nézett rám, én pedig éreztem, hogy majdnem elsüllyedek szégyenemben, de mindezek ellenére álltam a tekintetét.


Folytatás következik a 21.részben.!:) (nyugi, 2014 új év, nem kell hónapokat várni a részekkel, újra van ihlet.!:D Remélem vagytok még páran és olvassátok.!:)
És mivel szükségem van egy másik blogra egy kiadó miatt, ami nem 1D, ezért ha szeretitek, ahogyan írok és nem csak azt, hogy Harryről szól, akkor remélem benéztek: http://ifeelthisishurts.blogspot.hu/