15.~ Többször már nem engedhetem le~

*Harry szemszöge*

-Szia! Persze, gyere csak!-mondtam a ma már sokszor elismételt pár szót, mielőtt belemosolyogtam volna a kamerába egy fiatal rajongóval az oldalamon.

Nem mondanám azt, hogy nem szerettem ha körülvesznek a rajongóim, azok akiknek eddig mindent köszönhetek, de jelen helyzetben nem tudtam annyi figyelmet szentelni rájuk, amennyit megérdemeltek volna.

Mert a gondolataim teljesen máshol jártak. Vagy inkább máson. Vagy mind a  kettőn az egyben...

Egyszerűen nem bírtam elviselni azt az érzést, amit éreztem. Azt az érzést, hogy valószínűleg életem legnagyobb baklövését követtem el azzal, hogy azt mondtam Meghannak amit. Mert szerettem őt. Nagyon is szerettem és már-már nevetségesnek tartom azt, hogy egészen eddig hazudtam magamnak az érzéseimmel kapcsolatban. Túl sokszor csesztem már el azt ami köztünk volt, nem tehetem meg többször. Mert bár még meg sem kaptam őt, már most félek attól, hogy elveszíthetem..

- Bocsi, bocsi, bocsi-ismételgettem, miközben próbáltam kitörni a rajongóim tömegéből, hogy megkeressem azt a lányt, akit szeretek.

- Harry! Te meg mégis hova mész? És itt hagysz, egyedül?-hallottam meg Taylor kellemetlen hangját a hátam mögül. 

Nem válaszoltam neki, csak mentem a saját fejem után, hogy minél előbb magamhoz húzhassam Meghan testét, és minél előbb érezhessem ajkai édes ízét. 

- Utána mész, ugye?! Szereted őt Harry! Nem tévedek, igaz?!-ragadta meg Taylor a felsőm szélét és szembe rántott magával. 

- Igen Taylor szeretem őt, és igen, utána megyek! Sajnálom..-mondtam neki, majd meg sem várva a válaszát elindultam Párizs utcáin, hogy megtaláljam őt...

Mert muszáj volt megtalálnom. 

Többször már nem engedhetem el.

*Meghan szemszöge*

Igazából le se tudnám írni, hogy mit éreztem, miközben a Szajna partján sétáltam és a vizet bámultam...

Nem éreztem mérhetetlen nagy, kínzó fájdalmat, inkább csak ürességet éreztem magamban, ami talán még a fájdalomnál is elviselhetetlenebb volt. Legszívesebben kikapcsoltam volna minden egyes érzést, ami bennem volt, de az lehetetlen lenne.

- Elnézést..-dadogtam halkan, amikor véletlenül nekiütköztem valakinek.

Gyorsan az illető felé kaptam a fejem, s tekintetük teljesen egyszerre találkozott a másikéval.

- Niall?! 

- Meghan?!-kérdeztük teljes összhangban az előttem álló fiúval.
Egyetlen egy szó nélkül fúrtam a testem Niall karjai közé és egy hatalmasat szippantottam nyugtató illatából, miközben olyan szúrósan húztam magamhoz, mintha az életem függene tőle.
Azt hiszem jobban hiányzott a szőke One Direction tag, mint hittem, s nagyobb szükségem volt rá, mint amit magamnak be mertem ismerni. S most, hogy éreztem, Niall szívének dobogását közel magamhoz, hogy éreztem, ahogyan körém fonja a karjait, hirtelen megszűnt, vagy legalább is elhalványult a Harry miatt érzett fájdalmam.
- Szóval? Körbevezesselek? - kérdezte vigyorogva Niall, amikor elengedett.
Tudom, hogy kíváncsi volt arra, hogy mi a szomorúságom oka, ahogy arra is, hogy tudni akarta mi történt pontosan Harry és köztem, de nem kérdezett semmit, mert tisztában volt azzal, hogy nem szeretnék róla beszélni. És ezért becsültem Niallt.
Egy aprócskát bólintottam, de folyamatosan nőtt a mosoly az arcomon, ahogy a nyugalom is a szívemben.
Az utána elkövetkező órák, pedig összefolytak.
Futás Niall elől, aki egy hatalmas fagyival kerget végig Párizs utcáin, egy hatalmas szendvics elpusztítása Niallel, bújkálás néhány rajongó elől, hangos éneklés az egyik park közepén, üldögélés a Szajna partján, és véget nem érő nevetések, mosolyok...
- Jöhet a nap fénypontja?-kérdezte Niall, mire megragadta a kezem, aminek hatására kellemes, megnyugtató érzés költözött a testemben. Hirtelen biztonságban éreztem magam. Biztonságban mellette...
Niall hatalmas mosollyal az arcán vezetett végig a kanyargós, vagy éppen sík egyenes utcákon, különböző gyönyörű, vagy kevésbé gyönyörű, de mégis elbűvölő épületek előtt, majd hirtelen oda értünk, ahol eddig csak a könyvek által járhattam, vagy magazinok és filmek vezettek el ide.
A Notre-Dame.
Emberek sokasága keringett a híres épület előtt, amit Victor Hugo könyvéből, vagy Walt Diseny híres meséjéből ismerhettek meg.
Kiskoromban, mindig elhittem, hogy a Notre-Damei toronyőr tényleg itt él a tornyok rejtekében, de most ennyi idős fejjel, már lehetetlennek tartom ezt, pedig akkoriban olyan hihetőnek tűntek az ilyen mesék..
Bár jobban belegondolva régebben az is elérhetetlen álomnak tűnt, hogy itt álljak a Notre-Dame előtt, az oldalamon egy felettébb különleges fiúval, aki szorosan kulcsolja a kezét az enyémbe.
- Gyere, mutatok valamit-húzott maga után Niall, ezzel elérve azt, hogy leszakítsam tekintetem a megbabonázó, gyönyörű épületről.
Ismét hosszú és fárasztó sétára számítottam azonban alig mentünk pár lépést és azonnal le is fékeztünk.
Furcsán Niallre néztem, mert nem láttam semmi olyan dolgot, ami miatt érdemes lett volna odább sétálni pár métert, azonban, amikor Niall egy pontra mutatott és arra fordítottam a tekintetem megpillantottam egy nyolcágú réz csillagot a földön.
- Point Zero des routes de France.-olvastam fel a kövön álló szöveget, mire Niall bólogatásba kezdett.
- Párizs minden útja innen indul. Ez Párizs lelke. Azt mondja egy helyi legenda, hogyha ráállsz a csillagra és kívánsz valamit, az valóra válik és biztos, hogy életed során még visszatérsz Párizsba.-mondta Niall csillogó szemmel, majd egy biccentéssel közölte velem azt, hogy próbáljam meg.
- Te már megcsináltad?-kérdeztem tőle, mielőtt ráálltam volna a réz színű csillagra.
- Igen...-suttogta Niall  halkan, majd mosolyogva rám nézett.
- És? Teljesült?- kérdeztem kíváncsian, majd egyik lábammal ráléptem a csillagra, de tekintetem nem szakítottam el Niallről.
Niall hosszú percekig csak bámult a szemembe, és egy megmagyarázhatatlan érzést véltem látni átsuhanni a szemeiben.
- Igen.-mondta mosolyogva, majd tekintetét a már lábaim alatt elhelyezkedő réz csillagra irányította.
Erősen lehunytam a szemeimet és hirtelen gondolok ezre kezdett el kavarogni a fejemben.
Mit is kívánhatnék?
Azt, hogy együtt lehessek Harryvel és boldogok legyünk? Vagy talán azt, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt? Esetleg azt, hogy visszakapjam Ashleyt? Vagy azt, hogy Niall ismét belém szeressen?!
A francba is!
Azt kívánom, hogy minden úgy alakuljon, ami a legjobb nekem.
Még ezerszer elismételtem a kívánságomat a fejemben, majd kinyitottam a szemeimet és azonnal Niall gyönyörű Iriszei néztek rám.
A szőke fiú ismét felém nyújtotta a kezét, majd egyetlen egy kérdés vagy szó nélkül elindultunk visszafelé, mivel az idő kezdett lehűlni, a városra pedig félhomály borult.
Kérdések ezrei kavarogtam a fejemben, miközben Niall meleg kezét szorítottam és élveztem azt-az érzést, amit keltett bennem.
- Miért nem szeretsz már?-szólaltam meg végül, igazán halkan, de ahhoz elég hangosan, hogy Niall meghallja azt, amit mondok.
A szőke fiút szavaim megállásra kényszerítették és hirtelen dacos tekintetet emelt rám.
- Meghan én....miért kérdezed ezt egyáltalán?-kérdezte visszafojtott, elcsukló hangon, de nem nézett rám.
- Kérlek Niall. Csak válaszolj. Miért nem?-kérdeztem ismét, és gyengéden magam felé fordítottam a fejét, hogy végre rám nézzen.
Niallből egy zavart sóhaj szakadt fel, majd végre rám nézett.
- Nem telt el úgy perc, hogy ne szerettelek volna Meghan. Csak tudtam, hogyha azt mondom, hogy már nem szeretlek neked teszek jót, mert nem kell miattam aggódnod és nyugodtan közeledhetsz Harryhez, és boldog lehetsz. Én csak azt akartam, hogy boldog legyél.-mondta halk hangon, majd ismét el akarta fordítani a tekintetét, de olyan érzés tört rám abban a percben, hogy öntudatlanul léptem közelebb Niallhöz és miközben a nyaka köré fontam a karjaimat az ajkaink összeértek.
Nem tudom, hogy ő csókolt-e meg előbb engem, vagy én őt, de nem is ez volt a lényeg...
De abban a pillanatban olyat éreztem, amit még soha azelőtt.