1.~New Home~

*Meghan szemszöge*

-Nem,nem,nem és nem!-üvöltöttem anyának, miközben kihajoltam a lépcső korlátján, ami  következtében, majdnem lezuhantam a földszintre. De valljuk csak be..az sem lett volna rosszabb, annál ami várt rám.

Nagy léptekkel megindultam a szobám felé és hatalmas erővel bevágtam magam mögött az ajtót. 

Nem is tudom, hogy mit hisz anya. Azt, hogy egy szó nélkül hagyom, hogy feltegyen egy rohadt repülőgépre, ami elrepít a pokolba?! 

Igen..a pokolba. 

Hiszen mi másnak nevezhetném azt a helyet, ahol apám boldogan él az új "nőjével"?! Amikor itt kellene lennie velem. Velünk...

- Kicsim, ha nem indulunk most azonnal mindketten lekéssük a gépünket.-kopogott be anya az ajtómon. 

Késsük csak! Az lenne a legjobb. 

Legszívesebben magamra zártam volna az ajtómat és az egész Karácsonyt végig gubbasztottam volna a szobám falai között. És bár a világ összes tiniharagját a magaménak éreztem, tudtam, hogy nem tehetem ezt anyával..

És már csak ő maradt nekem. Ő az egyetlen aki soha nem fog elhagyni. Bár lehet, hogy apa megtette, tudom, hogy ő nem fogja.

Felkaptam a bőröndömet és kedvetlenül, csiga tempóban kisétáltam az ajtón. 

Anya megkönnyebbülten sóhajtott fel mikor meglátott, és bátorítóan rám mosolygott. Én csak egy fintort erőltettem az arcomra, ezzel jelezve azt, hogy még most sincs kedvem elutazni.

Az út a repülőtérig szótlanul telt. Anya azóta nem próbál velem kommunikálni, amióta egy hete közölte velem, hogy igenis kötelességem elmenni apához és megismerni az új családját. 

De mégis minek?! Azért, hogy megnézzem kire cserélt le engem és anyát?! Vagy azért, hogy megnézhessem, ő tud nélkülünk is boldog lenni?! 

Hát kösz apa. Tényleg erre van szükségem...

- Meghan megjöttünk.-nézett rám gondterhelt tekintettel anya.

Annyira bele voltam feledkezve a gondolataimba, hogy alig hallottam meg, amit mondd. Kikászálódtam a taxiból, majd megindultam a hatalmas épület felé. 

A New-Yorki repülőtéren(mint mindig), rengeteg ember volt.

Valahogy sikerült elérnünk a pulthoz, hogy átvegyünk a jegyünket, de kissé beleszédültem az emberek kerülgetésébe.

- Vigyázz magadra.-ölelt át anya, miközben a kezembe nyomta a repülőjegyemet. 

Erősen húztam magamhoz édesanyámat, aki már szipogva fúrta fejét a vállamba. Aztán elengedett, és gyönyörű, könnyes szemeivel nézett rám.

- Nyugi anya. Jól leszek.-erőltettem mosolyt az arcomra, majd újra átöleltem.

- Mindenképpen hívj ha odaértél-simított végig a hajamon, majd egy puszit nyomott a homlokomra. 

Őszintén, szomorú mosollyal néztem anyára, és megígértem neki, hogy mindenképpen felhívom. A hosszú búcsúzkodás után ideje volt elindulnunk.

- És Meghan! Próbálj meg kedves lenni!-szólt utánam, édesanyám.

Persze, próbáljak meg kedves lenni...

Mégis, hogy kérhet tőlem ilyet?! Amióta anyáék elváltak nem tudok kedves lenni. Pedig esküszöm, hogy próbáltam. De félek, hogyha bárkivel is kedves leszek vagy közvetlen az azonnal tört döf a szívembe. Hiszen a szüleim is így tettek... 

Amikor leültem a helyemre úgy éreztem, hogy semmi keresni valóm sincs itt. Nem is akarok elutazni. Nem akarom látni apát, nem akarom vele tölteni a Karácsonyt. Hiszen a Karácsony a szeretet ünnepe. Ő pedig már nem szeret engem.

Azonban még mielőtt lefuthattam volna a gépről,  emelkedni kezdett és éreztem, hogy már nincs visszaút.

- Szia kicsim!-ölelt át, a több órás repülőzés után, apa.

Próbáltam úgy tenni mintha örülnék annak, hogy látom, de egyszerűen nem tudtam. Nem voltam rá képes..

- Ne érj hozzám.-sziszegtem a fogaim között, mire apa azonnal eltávolodott tőlem és félve rám nézett.

- De Meghan, ez mégis mit jelentsen?-nézett rám értetlenül.

- Miért apa?! Mit vártál?! Több hónapig nem kerestél, nem hívtál, sőt még fel sem veted nekem a telefont! Pedig ezerszer próbáltalak hívni! Aztán végre valahára előkerülsz és közlöd velem, hogy van egy új családod!-üvöltöttem vele a reptér közepén, és pár szempár ránk is tévedt. 

De nem foglalkoztam vele. 

- Meghan..én sajnálom-nézett rám könnyes szemeivel.

- Persze, sajnálod.-nevettem fel cinikusan és éreztem, hogy a könnyeim bármelyik percben távozhatnak a szemeimből, amit nem hagytam.

- Tudod mit? Inkább hagyjuk. Csak induljunk.-mondtam neki, majd megindultam kifelé a váróteremből. 

Egész úton bámultam kifelé az autó ablakán. Néztem, ahogyan a sötétben táncolnak a fehér hópelyhek. Aztán a sötét ellenére, észrevettem egy táblát.

*Welcome In Holmes Chapel*

Király, még a hely neve is unalmas... New York után meg főleg.

Aztán apa lefékezett egy meglehetősen kedves ház előtt.

- Megjöttünk-mosolygott rám apa, mikor kinyitotta nekem a kocsiajtót.

- Repesek a boldogságtól-mondtam neki hamis mosollyal, amit nem igazán értékelt.

- Meghan kérlek. Próbálj meg kedves lenni Annevel. Hiszen alig várta, hogy végre megismerhessen téged.-mondta nekem apa, mielőtt bementünk volna a házba.

- Hát sajnálom, hogy az érzés nem kölcsönös.-mondtam neki, majd apa után beléptem a házba.

Meglepődtem. Túlságosan is otthonos volt. Ragyogtak a karácsonyi fények, áradt a meleg a kandallóból és minden olyan színes volt.Kissé talán el is mosolyodtam, annyira tetszett a látvány, azonban a mosoly azonnal lefagyott az arcomról, amikor valaki közeledni kezdett felém.

- Szia! Anne Cox vagyok.-mosolygott rám, egy meglehetősen kedves arcú nő, de sajnálatos módon valamiért felfordult tőle a gyomrom.

- Nem lenne gond, ha én úgy hívnám, hogy: "Annak a férfinek a nője, aki régen az apám volt"?-vágtam hozzá flegmán.

Anne arcáról azonnal lefagyott a mosoly és megbántva nézett rám. Lehet, hogy kissé tényleg bántó volt amit mondtam, de korántsem annyira, mint amit igazából gondoltam.

- Esetleg felmehetek a szobámba? Anyának is megígértem, hogy felhívom és eléggé elfáradtam az úton-motyogtam apának, aki szúrós szemekkel nézett rám.

- Felmész a lépcsőn, fordulj jobbra a folyosón és a bal oldali szoba lesz a tiéd, pont a fiaméval szemben.-mondta nekem kedvesen Anne.

- Nem mondod, hogy már gyereket is csináltál neki?!!!-förmedtem rá apára, és éreztem, hogy a düh szétfeszít belülről. 

- Meghan nyugodj már meg! Anne fia annyi idős mint te.-nézett rám apa, ideges tekintettel.

- Mégjobb-dünnyögtem magamban, majd minden szó nélkül megindultam felfelé a lépcsőn, s közben tárcsáztam anyát.

- Szia édesem! Na milyen?!-kérdezte tőlem anya kíváncsian, és tudtam, hogy Annera céloz.

- Túl tökéletes...-valltam be neki, amit valójában gondoltam.

Mert nem azért utáltam Annet, mert apával van(najó, azért is), de igazából azért, mert tényleg kedves volt, aranyos, gyönyörű.Szóval tökéletes.

- De ugye kedves voltál vele?-kérdezte tőlem, mire nekem összeszorult a torkom.

- Hát izéé..ömm az úgy volt, hogy..-dadogtam össze-vissza anyának, de minden megfagyott körülöttem, amikor benyitottam a szobámba.

Rózsaszín, hatalmas fehér virágokkal díszített fal, óriási fehér franciaágy lila huzattal és egy hatalmas gardrób tele ruhákkal.
És egy: "Welcom in your new home Meghan" felírat.
Ezt nekem csinálták?! Én pedig úgy viselkedtem mint egy utolsó cafka.
- Bocs anyu, de mennem kell.-mondtam anyának, majd ki nyomtam a telefont és elkezdtem lefelé szaladni a lépcsőn.
Muszáj volt bocsánatot kérnem Annettől és apától is. Hiszen mindent megtettek azért, hogy jól érezzem magam itt.
Azonban amikor leértem a nappaliba meglepő látvány tárult a szemem elé.
Anne éppen egy fiút ölelt át szipogva, és azt hajtogatta, hogy mennyire hiányzott neki és, hogy nem hiszi el, hogy végre hazajött.
Nagy szemekkel figyeltem a jelenetet, majd apa észrevett és nagy mosollyal az arcán intett nekem, hogy menjek oda hozzá.
Lassú léptekkel megindultam, majd apa mellett egyből le is fékeztem.
-Bemutatom az új testvéredet.-mondta apa, amikor a fiú elengedte Annet és mosolyogva rám nézett.
A látvány láttán tátva maradt a szám. Azonban az helyett, hogy sikítozva, őrjöngve üdvözöltem volna az új "testvéremet", undorral néztem rá.
- Ugye most csak szórakozol velem?! Ezzel kell együtt laknom?!-böktem a göndör hajú fiú felé, akinek azon nyomban lefagyott a mosoly az arcáról.
Anyja fiú...
- Mégis mi ez a stílus Meghan?!-mondta nekem apa, miközben felemelte a hangját.
Én hol rá, hol a göndör fürtű fiúra néztem, majd hisztérikus nevetésem közben, megráztam a fejem.
- Válaszolj Meghan! Mi az, hogy ezzel?!-üvöltött velem apa, olyan hangerővel, hogy még én is megijedtem.
- Bocsáss meg apa, tényleg! Bocsáss meg, hogy semmi kedvem sincs együtt lakni az új nőddel és az elkényeztetett kis popsztárocska fiával! Gratulálok! Látom nem volt nehéz pótolni engem és anyát!-üvöltöttem rá, akkora hanggal, hogy még magamat is megijesztettem vele.
Apa vörös fejjel nézett rám, az erek lüktettek a nyakán.
- Azonnal takarodj a szobádba! Most!-förmedt rám apa.
-Mégis miért csinálnám azt amit mondasz?!-kérdeztem tőle karba tett kézzel és egy tapotatt sem mozdultam.
-Azért, mert az apád vagyok!-nézett rám parázsló tekintettel, majd a lépcső felé bökött.
- Te már nem vagy az apám!-üvöltöttem torkaszakadtamból, mire apa szemei fennakadtak és hatalmas szemekkel bámult rám.
Aztán olyan történt, ami soha azelőtt. Apa felemelte a kezét és egy hatalmas pofont mért az arcomra. Azt hittem, hogy azon nyomban kiszakad a nyakam. A fájdalom hatására könnyek szőktek a szemembe, hosszú, barna hajam pedig hozzátapadt izzadt arcomhoz.
Könnyes szemekkel néztem rá az apámra, aki megbánó tekintettel nézett rám. Majd felém nyúlt, és próbált megölelni, de én azonnal kihátráltam a karjai elől és rohanni kezdtem.
Kitártam magam előtt a bejárati ajtót és a hideg szellő megcsapta az arcom. Vacogó fogakkal kezdtem szaladni Holmes Chapel utcáin, a hó pedig az arcomba holott.
Könnyeim majdnem megfagytak, miközben végigfolytak az arcomon, az ütés helye pedig sajgott.
Fogalmam sem volt, hogy hol lehetek és arról sem, hogy merre indulhatnék vissza. Kétségbeesetten forgolódtam körbe-körbe a járdán, és hirtelen megcsúsztam a jégén. Egy hajszálnyin múlt az, hogy ne essek bele a tövisbokorba, amikor valaki elkapta a kezem.
- Jól vagy?-nézett rám aggódó tekintettel egy csodaszép smaragdzöld szempár.
Legszívesebben azonnal Harry karjai közé omlottam volna, mert szükségem volt valakire. De ahelyett, hogy ezt tettem volna, két lépést hátráltam tőle.
Harry furcsán nézett rám, majd készült megindulni felém, de nem engedtem, hogy közeledjen hozzám.
- Ne gyere a közelembe! Ez mind a te hibád! Csakis a tiéd! Ha nem lennél TE és az anyád, akkor még mindig lenne családom!-üvöltöttem rá, de a sötétben alig làttam valamit.
- Meghan. Én sajnálom, tudom, hogy nehéz, de..-kezdett bele a mondandójába Harry, de nem hagytam, hogy befejezze a mondatát.
- Sajnálod?! Még hogy te sajnálod?!-nevettem fel, könnyeimmel küszködve.
- Egy elkényeztetett kis popsztárocska vagy, akinek nincsennek is érzései! Ne csinálj úgy, mintha magadon kívül érdekelni bárki más is! Ne csinálj, úgy mintha törödnél velem!-emeltem fel maximumra a hangomat, majd nagy léptekkel megindultam valamerre és csak reméltem, hogy hamar hazatalálok.

*Harry szemszöge*

El sem hiszem, hogy hazafelé tartok. Haza, Holmes Chapelbe. 

Pedig semmi kedvem sincs oda menni. Nem arról van szó, hogy nem akarom otthon tölteni az ünnepeket, mert hiányzik az anyám és persze Max-et is régen láttam.

De ezt a Karácsonyt nem így terveztem. Minden egyes percet Taylorral akartam tölteni. De ez-az elképzelésem megváltozott. Abban a percben amikor megláttam Connorral. Akkor tudtam, hogy Holmes Chapelben a helyem és a nem azok között az emberek között, akik a hírnevem miatt szeretnek. 

Igaz, hogy a fiúktól nehezen váltam el, de remélhetőleg nemsokára ők is csatlakoznak hozzám és a családomhoz.

A sötét, hófedte utcán sétáltam végig, ahol annyit futkároztam, hó csatáztam kiskoromban. Ahogy visszakúsztak a fejemben az emlékek egyre boldogabb lettem a tudattól, hogy itthon vagyok.

Először halkan, majd egyre hangosabban kopogtam be a bejárati ajtón. Hallottam, hogy összesúgnak, hogy ki lehet az a barom, aki ilyenkor zavarja őket, de amikor kitárult az ajtó és édesanyám meglátott engem, azonnal örömkönnyek gyűltek a szemébe.

 Pontosan az történt amire számítottam. 

Anya vagy tíz percig ölelt magához és vagy ezerszer elmondta, hogy mennyire hiányoztam neki.

Közben üdvözlésképpen rámosolyogtam Max-re, aki már egy jó ideje itt lakik nálunk. Nem néztem jó szemmel az anyám és az ő kapcsolatát, de amikor rájöttem, hogy boldogok együtt, rájöttem, hogy mégis jó minden úgy ahogy van.

Aztán Max megszólalt és a mondata hallatán azonnal felkaptam a fejemet.

Új testvér?! Mi?! Nem is tudtam, hogy Max-nek van lánya..

Nincs szükségem egy őrjöngő tíz éves kislányhoz.

Azonban, amikor megláttam Meghant...

Mosolyogva ránéztem és üdvözöltem, de nem azt a reakciót kaptam, amire számítottam.

- Ugye most csak szórakozol velem?! Ezzel kell együtt laknom?!-bökött felém Meghan, miközben mélyen Max szemébe nézett.

Mi az, hogy ezzel?! Mégis kinek néz engem? Hiszen még nem is ismer.

Az-ezt követő események szinte villámgyorsan követték egymást. Meghan üvöltött, Max üvöltött, Meghan üvöltött, aztán ismét Max.

Utána pedig olyan történt amit soha nem gondoltam volna Maxről. Egy hatalmas csattanás kíséretében pofonvágta a hosszú, barna hajú lányt, aki a fájdalomtól megfeszült. Anya a látvány láttán azonnal a szája elé kapta a kezét, én pedig enyhe undorral néztem Maxra. 

Aztán hirtelen Meghan elrohant mellettem és kiviharzott az ajtón.

Mindhárman tehetetlenül néztünk egymásra,majd amilyen gyorsan csak tudtam megindultam a lány után. Fogalmam sincs, hogy merre mehetett, ezért a megérzéseimre hagyatkoztam, ami szerencsére nem hagytak cserben. 

Pont időben érkeztem ahhoz, hogy megmentsem egy hatalmas, fájdalmas eséstől. Erősen szorítottam Meghan, átfagyott kezét és aggódva néztem égővörös szemeibe. 

Amikor megláttam a kék szempárt, éreztem, hogy örökké belevésődik az emlékezetembe.  

- Jól vagy?-néztem rá, és a biztonság kedvéért továbbra sem engedtem el.
Arra vártam, hogy hirtelen átölel és kisírja magát a vállamon, hiszen a jelenlegi életemben bármelyik lány ezt tenné. Azonban Meghan ellökött magától és eltávolodott tőlem.
Nem értettem, hogy miért csinálja ezt, hiszen én csak segíteni akarok neki. Akarom, hogy tudja én mindig itt vagyok neki, mint a "testvére". A testvére? Biztos, hogy azt akarom, hogy a testvérem legyen? De mivan ha én...ha én...
A fenébe is, ha úgy vesszük ő a húgom és bármi is történik az is marad. Nem fogom tönkretenni anya kapcsolatát azzal, hogy beleszeretek a már majdnem nevelőapám lányába.
Ezt megígérem...
- Ne gyere a közelembe! Ez mind a te hibád! Csakis a tiéd! Ha nem lennél TE és az anyád, akkor még mindig lenne családom!-üvöltött rám Meghan.
 Ezek a szavak tényleg szíven csaptak. Nem én vagyok a hibás. Semmi közöm sincs ahhoz, hogy az apja és az anyám összejöttek. Sőt eleinte én sem örültem neki.
- Meghan. Én sajnálom, tudom, hogy nehéz, de..-kezdtem bele a mondandómban és minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugtassam őt, de nem engedte.
- Sajnálod?! Még hogy te sajnálod?!-nevetett fel kétségbeesetten.
- Egy elkényeztetett kis popsztárocska vagy, akinek nincsenek is érzései! Ne csinálj úgy, mintha magadon kívül érdekelni bárki vagy bármi is! Ne csinálj, úgy mintha törődnél velem!-üvöltött rám ismét, majd sarkon fordult és eltűnt a sötétben.
Csak néztem, ahogyan távolodik az alakja, és a szavai a szívemig hatoltak. Utáltam, hogy mindenki az újságok, hírek, vélemények alapján ítélt meg.
Ha harc, hát legyen harc Meghan...
Azt hiszem rosszabbak leszünk, mint az igazi testvérek. De ha te ezt akarod, hát legyen.
Nagy, gyors léptekkel megindultam hazafelé és meg sem álltam a szobámig.




Ez lenne az első rész!:) Tudom, hogy nem olyan izgalmas, és talán nem is tetszik nektek, de ami ez után következik az tényleg durva lesz..
Szóval ha még van kedvetek olvasni a blogom, akkor készüljetek fel!
Bárki írhat kommit és biztonsági kód sem kell!:)
Szóval kommizzatok, hogy-hogy tetszett!:)
Fontos lenne!:)
5komment után jön a következő rész!:)
Addig is XoXo:*